.
JOG ÉS ETIKA A SZOCIALISTA EGÉSZSÉGÜGYBEN

(Dr. Blasszauer Béla)

Igazán egyetlen egy betegjoggal, pontosabban állampolgári joggal jellemezhető a szocialista rendszer egészségügye, nevezetesen az egészségügyi ellátáshoz való joggal. Méghozzá ingyenes, magas szintű ellátáshoz. Bár gyakorlati megvalósításukat az első esetben a hálapénz gyakorlat árnyékolta be, míg az utóbbi ’ígéret’ megvalósulása – amint már említettük – tömeg méretekben egyszerűen lehetetlen volt és az is maradt. A kommunista párt vezetői büszkén jelentették ki, hogy a mindenkire kiterjedő társadalombiztosítás még a legrosszabb szocializmust is erkölcsileg a legjobb kapitalista rendszer fölé helyezi. Erkölcsileg kétség kívül tiszteletre méltó eredmény, még akkor is, ha a szocialista egészségügyi ellátás a nemzet egészségének a mércéjét egyáltalán nem emelte irigylésre méltó magasságokba. Az igazsághoz tartozik, hogy az 1972-es egészségügyi törvény nem rögzítette szó szerint azt, hogy a magas szintű ellátás mindenki számára biztosított. Pontosan azt írta elő, hogy ’a beteget az adott lehetőségek között az orvostudomány mindenkori állásának, a beteg egyéni adottságainak, valamint betegsége szakának megfelelő gyógykezelésbe kell részesíteni’ [72-es Eü. Tv.].

Az orvosi paternalizmus számtalan helyen megjelent az egészségügyi törvényben és más egészségügyi jogszabályban. A paternalizmus lényegében azt az orvosi attitűdöt jelenti, miszerint az orvos tudja legjobban, hogy mi valójában a beteg érdeke, s így a beteg megkérdezése nélkül dönt a terápiás beavatkozás módjáról. Pedig, ha az orvoslás célja nemcsak a betegség meggyógyítása, hanem az egész ember gyógyítása-kezelése, akkor az orvosnak és/vagy a nővérnek jól kell ismernie a beteget ahhoz, hogy megítélje, milyen holisztikus, pszichológiai, szociális és spirituális szükségletei vannak a betegnek. Ehhez pedig mindenképpen kommunikáció kell. Kétoldalú kommunikáció.

Az említett egészségügyi törvény megszabja például, hogy az orvos gyógyító-megelőző tevékenysége körében, milyen vizsgálati eljárást, gyógymódot vagy gyógyító eszközt nem alkalmazhat. Ilyen az amelynek a kockázata nagyobb az eljárás elmaradásával járó kockázatnál; amelynek elvégzésére megfelelő képzettsége vagy gyakorlati készsége nincs, vagy amelynek elvégzéséhez hiányoznak a tárgyi feltételek, kivéve, ha közvetlen életveszély áll fenn és az más módon nem hárítható el; és végül az, amelyet jogszabály tilt, vagy amelyet jogszabályba ütköző cselekményhez kívánnak igénybe venni. Teljesen kimaradt az, hogy olyan gyógyító eljárást sem alkalmazhat az orvos, amelybe a beteg nem adta beleegyezését. Persze a tájékoztatási kötelességet is oly annyira rugalmasan fogalmazta a törvény, hogy attól gyakorlatilag ellehetett tekinteni. Az említett egészségügyi törvény 45.§ (1) a következőképpen rögzíti a tájékoztatási kötelességet: Az orvosnak az általa kezelt beteget, illetőleg hozzátartozóját vagy – ha a beteg gyógykezelése érdekében szükséges – gondozóját a betegségről és a beteg állapotáról megfelelő módon tájékoztatni kell. Indokolt esetben a beteg érdekében ettől eltekinthet. Valójában csak a műtét elvégzéséhez kellett a beteg előzetes felvilágosítása és hozzájárulása. A gyakorlatban azonban a műtétekbe való beleegyezés is végtelenül formális volt, a felvilágosítás pedig legtöbbször teljesen elmaradt. Nem véletlen tehát, hogy az operált betegek nagy része azt sem tudta, hogy mi miatt is műtötték. A végrehajtási rendelet megerősíti annak lehetőségét, hogy az orvos, ha úgy ítéli meg, eltekintsen a beteg tájékoztatásától. Azt írja, hogy a beteg gyógykezelését végző orvosnak a beteg, illetőleg hozzátartozója részére a beteg betegségéről és állapotáról a valóságnak megfelelő, tárgyilagos tájékoztatást kell adnia. A tájékoztatást azonban tapintatosan kell megadnia; attól el is tekinthet, vagy csak a legszükségesebb adatok közlésére szorítkozhat, ha a tájékoztatás a betegben (hozzátartozójában) káros visszahatást váltana ki [83 §. (1)]. Az ‘indokolt’ eset és a ’káros visszahatás’ kiváltása végül is az orvos szubjektív megítélésén múlott.

Az orvos közvetlen munkatársai, elsősorban a nővérek, csak a kezelőorvos engedélyével vehetnek részt a beteg felvilágosításában. Így aztán azt, aki a leggyakrabban találkozott a beteggel, kizárták a tájékoztatás adásának a lehetőségéből. Ez sajnos, mind a mai napig így van.

Érdekes módon az 1972-es egészségügyi törvény foglalkozik etikával is. A 90. §. kimondja, hogy az Orvos-Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetének orvosetikai bizottságai őrködnek az orvosi hivatás tisztasága felett. Elmarasztalják azokat az orvosokat, akik a szocialista erkölcs szabályait vagy esküjüket megszegik. Nem csak azt nem tudta senki, hogy miként keveredett bele az Orvos-Egészségügyi Dolgozók Szakszervezete az orvosi etikába, de azt sem, hogy pontosan mit is takartak a szocialista erkölcs szabályai. Ha csak nem egy és egyedül a hálapénz gyakorlatára gondolt volna az ember, amely valóban az orvosi etika szinte egyetlen és örökzöld témája volt. Ezzel kapcsolatban a rendelkezésben olvasható, hogy paraszolvencia sérti az ingyenesség elvét és a szocialista etikát, ha olyan szellemet alakítanak ki, vagy tűrnek meg, amelyben rendszeressé válik, hogy a betegtől (hozzátartozójától) anyagi juttatást fogadnak el [19. §. (2)]. Nem csak azt nehéz eldönteni, hogy mikor sérti valami a szocialista etikát, de azt is, hogy mikor is válik valami rendszeressé. Nem is szólva arról, hogy a hála kifejezésének nem csak anyagi juttatások lehetnek a módjai, hanem a különböző protekciók osztogatása és felhasználása is.

A ‘szocialista etikát’ már annál is inkább nehéz lenne definiálni, mivel ilyen nem volt, sőt az orvosi etika szocialista verziója pedig teljes mértékben hiányzott. Így aztán valójában lehetetlen volt eldönteni, hogy egy-egy kérdésben miként is foglal állást, milyen elvet is vall magáénak a szocialista egészségügy etikája, s az mennyiben különbözik a hagyományos, paternalista hippokratészi etikától. A kezelés kötelező megtagadásának egyik esete például az, amikor az orvost a szocialista erkölcsbe ütköző cselekményhez kívánják igénybe venni. Ebben a vonatkozásban is felmerül a kérdés, hogy vajon milyen cselekedetek ütköznek a szocialista erkölcsbe. Orvosetikai kódexnek és a szocialista erkölcs gyakorlatba átültethető elveinek a hiányában illúziónak tűnt bármilyen konkrét magatartási útmutató, amely a kívánatos etikai szint mércéjét jelenthette volna. Az egy párt rendszer nem tűrt meg semmilyen nyílt pluralizmust, bár abba nem igen tudott beleszólni, hogy egyesek miként értelmezték a szocialista humanizmus fogalmát, amikor azt az orvos-beteg kapcsolatra próbálták alkalmazni. Már az úgynevezett szocialista rendszer összeomlása előtt megjelentek olyan írások az orvosi etika területén, amelyek síkra szálltak a betegek sokkal nagyobb autonómiájáért, a sorsukkal kapcsolatos döntésekbe való bevonásukért [lásd pl. Blasszauer, 1980.]. A rendszerváltást követő években egyre több kritikai analízis jelent meg az orvosi etika alapvető kérdéseivel kapcsolatban. Ezek között első helyen természetesen a betegek jogai szerepeltek. E jogok között hangsúlyozottan szóltak és írtak a betegtájékoztatás abszolút szükségességéről, az önrendelkezési jog és a az emberi méltóság tiszteletben tartásáról. A 1990-es években megjelentek emberi- és betegjogi civil szervezetek, alapítványok, amelyek komoly erőfeszítéseket tettek és tesznek az egészségügy etikai szintjének emeléséért és az egészségügy demokratizálásáért. Az út igencsak göröngyös. Teljesen igaza van Kökény Mihálynak, az egykori népjóléti miniszternek, amikor azt írja, hogy “Azok a civil szervezetek, amelyek elszántan harcolnak a betegjogok érvényre juttatásáért, még nem küzdöttek le minden ellenállást. Csak remélhető, hogy a kórházon belüli ’demokrácia’ rövid időn belül biztosabb lábakon áll majd, mint manapság a kórházon kívüli jogállamiság” [Kökény, 2000].

IRODALOMJEGYZÉK

72-es Eü. Tv. : III. Fejezet – A gyógyító-megelőző tevékenységgel kapcsolatos rendelkezések. Egészségügyi Minisztérium Kiadványa, 1973. Budapest. 19. old.

Blasszauer Béla: Eutanázia: érvek és ellenérvek

Valóság, 1980. 4.sz. 61-73.old.

Kökény Mihály: A betegek és az ő jogaik

Népszabadság, 2000. november 24. 12.old.