.
dr. Fábián Titusz

Betegjogok Európában

Az elmúlt pár évtizedben a betegjogok kérdése - még általánosabban az állampolgárok részvétele az egészségügyi ellátásban- egyre nagyobb hangsúlyt kapott nemzeti és nemzetközi szinten is. Korábban, egészen a 70-es évek elejéig még leginkább csak az orvosi etika szabályai határozták meg az orvos és beteg kapcsolatát, ám az azóta eltelt időszakban a betegek jogainak biztosítása, törvényi szabályozása valóságos mozgalommá fejlődött. Európában különösen az elmúlt 10 évben, főként az Amszterdami Deklaráció hatására indult meg ez a folyamat.

A betegek jogainak biztosítására irányuló trend nem csupán az egyén fundamentális, alapvető értékeinek, jogainak fokozottabb figyelembe vételére vezethető vissza, hanem annak is köszönhető, hogy az egészségügyi szolgáltatók és a betegek kapcsolatában az idők folyamán alapvető változások történtek, a tradicionális orvos-beteg kapcsolat megváltozott, újfajta értelmet kapott. Több erre utaló tény is van:

Lars Fallberg, a göteborgi Nordic School of Public Health és a WHO munkatársa szerint az európai egészségügyi rendszerek egyfajta „jogi forradalmat” éltek meg az elmúlt 10 évben. Az egészségügyi memedzsment egyre inkább eltávolodik a felső szintű döntéshozataltól, a kollektív megoldásoktól és a „társadalom érdekei az egyének előtt” elvtől. Ehelyett a hangsúly inkább a beteg autonómiájának védelmére és a páciensek, állampolgárok döntéshozatali folyamatba való bevonására tevődik át. A „tájékozott beleegyezés” fogalma a 80-as években még jóformán ismeretlen volt, alig lehetett hallani róla - ma már minden legitim egészségügyi szolgáltatás alapelveként tekintenek rá. Mint ahogy azt Paul W.H.M. Franciseen, holland betegjogi szakember találóan megjegyezte: „végeredményben az egészségügyi ellátás a beteg függvénye. Ha nem volna beteg, nem lenne szükség orvosra sem és a beteg elsősorban emberi lény, nem csupán orvosi eset vagy egy beteg szervezet.”

Az európai eseményeket, mint köztudott, leginkább az Amsterdami Deklaráció kibocsátása gyorsította meg. Amikor a WHO a Holland Egészségügyi Minisztériummal egyetértésben jogi szakértőket hívott meg Amszterdamba 1994-ben az volt a cél, hogy egy olyan dokumentumot alkossanak, amely a betegjogok általános alapelveit tartalmazza és megszületett a betegek jogainak európai tervezete, amely modellként szolgált az egyes országok betegjogi törvényeinek megszerkesztéséhez. Az Amszterdami találkozó előtt csak pár ország foglalkozott, a betegek jogainak legalizálásával. Ezek közül Norvégia és Finnország volt a legaktívabb a kezdeményezésekben. Az Amszterdami Deklaráció születésekor egyedül Finnország volt az egyetlen európai ország, ahol törvénybe foglalták a betegek jogait.

Az Amszterdami Deklaráció elfogadása után több ország, Hollandia, Norvégia, Litvánia, Dánia, Izland, Örményország, Izrael és Ausztria vezetett be specifikus betegjogi törvényi szabályozást. Emellett Görögország, Belorusszia, Magyarország., Szlovákia, Szlovénia és Svédország tettek lépéseket, hogy a betegjogi szabályokat a már létező törvényekbe, jogszabályokba beépítsék.

Hogy a betegjogokat hogyan adaptálja egy adott ország a jogrendjébe, annak alapvetően három módja van:

A Chartákat sokan kritizálják, hiszen -mivel nincs törvényileg kötelező ereje- inkább egy politikai manifesztumnak minősül, mintsem az egyéni betegek jogainak kikényszerítésének, védelmének eszközének. A jelenlegi charták leginkább a törvényes jogok és politikai ambíciók kombinációi. A törvényileg nem kikényszeríthető Charták felállíthatják a szolgáltatás elvárható sztenderdjeit, de ez nem minden esetben kielégítő a betegek számára, az általános jogi és etikai alapelvek pedig túlmutatnak a betegek jogain. Az ilyen rendszerek nem minden esetben biztosítják kellőképpen az átláthatóságot a betegek számára, nem tudatosítják bennük jogaikat és nem nyújtanak megfelelő védelmet az egészségügyi rendszerben.

Elmondható, hogy a legtöbb szakember azon a véleményen van, hogy a legjobb megoldás, ha a jogalkotók egy specifikus törvénybe inkorporálják a betegek jogait, amely csak ezekkel a jogokkal foglalkozik és nem terjed ki egyéb területre. A jogszabálynak meg kell konkrétan határoznia a betegek, az egészségügyi dolgozók, és az egészségügyi intézményeket megillető ill. terhelő jogokat, lehetőségeket, felelősséget és kötelezettségeket.

A betegek jogai tehát egyre hangsúlyosabb szerepet kapnak szerte Európában. Ez a jelenség volt megfigyelhető például a 2002 augusztusában, a hollandiai Maastrichtben megrendezett 14. Orvosi Jogi Világkongresszuson (14th World Congress on Medical Law). A nagyszabású nemzetközi kongresszusok mindig remek lehetőséget adnak az érvényben lévő nemzetközi orvosi jogi tendenciák és irányvonalak megfigyelésére. Észrevehető és tetten érhető volt a konferencián a betegjogok témakörének egyre hangsúlyosabbá, fontosabbá válása. Amellett, hogy az egész kongresszus irányvonalát megszabó nyitónap plenáris ülésének témája is a betegek jogaival foglalkozott, minden nap több párhuzamos szekciót és workshopot is e témának szenteltek. Az egész kongresszus hangulatát kifejezte az Amszterdami Deklaráció óta eltelt 8 év tapasztalatait előadásában összefoglaló előadó, Paul WHM Francissen, a holland Egészségügyi, Szociális és Sport Minisztérium betegjogi koordinátorának kijelentése, miszerint „sok országban az egészségügyi reform törekvések során új módszereket találtak a betegek jogainak érvényesítésére és a folyamat tovább folytatódik. Az Amszterdami Deklaráció üzenete jól érthető: nem lehet sikeres egészségügyi reformot megvalósítani a betegek jogainak biztosítása, érvényesítése nélkül.”

A betegjogok fokozódó jelentőségét mutatja a nem kormányzati betegszervezetek egyre elterjedtebb működése is. A különböző civil szervezetek közül kiemelkedik az European Platform for Patients’ and Organisations, Science and Industry és a World Medical Association tevékenysége a betegjogok európai fejlődése érdekében. Egy itáliai székhelyű szervezet, az Active Citizenship Network (Aktív Állampolgári Hálózat) pedig már egy egész Európára vonatkozó, egységes Chartát fogalmazott meg. Az Európai Betegjogi Charta (European Charter of Patients’ Rights), 2002 novemberében született meg Rómában, többek között belga, portugál, olasz, ír, holland, görög, osztrák, angol, betegszervezetek szakértői közreműködésével. Ez a legújabb dokumentum 14 alapvető betegjogot különít el és sorol fel: név szerint a betegségmegelőző eljárásokhoz való jogot, az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés jogát, a tájékoztatáshoz való jogot, a beleegyezéshez való jogot, a szabad választás jogát, a titoktartáshoz való jogot, a beteg idejének tiszteletben tartásához való jogot, a minőségi sztenderdek ellenőrzéshez való jogot, a biztonsághoz való jogot, az innovációhoz való jogot, a szükségtelen fájdalom és szenvedés elkerülésének jogát, a személyes kezeléshez való jogot, a panasztételi jogot, a kártérítéshez való jogot. A Charta preambulumában megfogalmazott szándéka, hogy a betegjogok védelmét megerősítse a különböző nemzeti kontextusokban és a különböző országok egészségügyi rendszerei harmonizálásának eszköze legyen.

A betegjog, ez a viszonylagosan újszerűnek mondható jogintézmény, tehát megszilárdult Európában, az egyes országokban megtörtént ezen jogok törvénybe iktatása. A jogszabályok hatékonysága azonban leginkább attól függ, hogyan lehet eredményesen alkalmazni és érvényesíteni őket a mindennapi gyakorlatban, illetve, hogy az állampolgárok mennyire ismerik ezeket a szabályokat, előírásokat. A jövőre nézve az egyik legfontosabb lépés nyilvánvalóan a szabályozások hatékonyabb gyakorlati érvényesítésének megoldása. Még a fejlettebb európai országokra is jellemző, hogy az állampolgárok nem teljesen vannak tisztában az egészségügyi ellátás kapcsán őket megillető jogaikkal. Az egészségügyi szolgáltatók, egészségügyi és fogyasztóvédelmi szakemberek, a nemzeti és nemzetközi szervezetek, az állami szféra és a civil organizációk közös feladata, hogy gondoskodjanak a szabályozások, jogok és kötelezettségek megismertetésével, hogy közös összefogással dolgozzanak ki stratégiákat a betegjogok eredményesebb érvényesülése érdekében. Európai szemszögből nézve az Európa Tanács lehetne az a szerv, amely a World Health Organization-nel egyetemben a tagállamok közötti információáramlást előmozdíthatná egy betegjogokkal kapcsolatos információs hálózat létesítésével és egyszersmind egységes szervként segíthetné a tagállamok egészségügyi rendszerei közötti együttműködést. Nagy hangsúlyt kell fektetni a betegjogok oktatására és a megfelelő szakemberképzésre is. A különböző betegszervezetek európai szintű és mértékű támogatása és szervezése szükséges, hogy kicserélhessék tapasztalataikat és sikeresebben tudjanak együttműködni egymással. A tapasztalatcsere és a haladó eljárások átvétele nagyban segítené az országok betegjogi helyzetének fejlődését, az európai országok közül különösen Hollandia szolgálhatna követendő példának, ahol több mint 300 beteg vagy fogyasztóvédelmi szervezet működik, amelyek állami támogatásban is részesülnek és fő feladatuk képviselni és érvényesíteni a betegek jogait. Hollandiában minden egészségügyi tárgyú törvényt, jogszabályt 3-5 évente felülvizsgáló értékelésnek vetnek alá. Az értékelést független kutató intézetek végzik és munkájuk eredménye a parlament elé kerül.

Végezetül nézzünk meg a betegjogok helyzetét és működését két olyan európai országban, Angliában és Finnországban, amelyek a betegjogok szabályozásának két eltérő módját (specifikus törvény ill. Charta) választották.

Finnország

Ha európai betegjogokról van szó, a skandináv országok úttörő és vezető szerepét sosem lehet figyelmen kívül hagyni. Finnország, Dánia, Norvégia, Svédország és Izland is haladó betegjogi törvénnyel rendelkezik, a skandináv modell több európai ország számára is mintául szolgált, Észak-Európa ezen része tekinthető a betegjogi ombudsman intézmény bölcsőjének, és több jelentős nemzetközi konferenciának is helyet adtak a térség fővárosai. (a WHO és a Nordic Council of Ministers, a Nordic School of Public Health, a World Medical Association is szervezett jelentős betegjogi kongresszust Helsinkiben, Göteborgban, ill. Koppenhágában a 90-es évek végén)

A skandináv országok közül is különös figyelmet érdemel Finnország, az első európai ország, amelyben -közel 20 év vita és egyeztetés után- 1993. március 1-jén érvénybe lépett a „Betegek Jogaira vonatkozó Törvény”. A finn törvény alapvetően adminisztratív jellegű - a betegek jogait inkább az egészségügyi ellátók kötelezettségei alapján határozza meg. Egyes vélemények szerint az adminisztratív jellegű szabályozásnak az a hátránya, hogy nem nyújt konkrét jogi intézkedést a beteg számára az egészségügyi szolgáltatóval szemben, de ez nem feltétlenül jelent hátrányt az állampolgár szempontjából, hiszen a beteg bármikor jogorvoslati eljárást indíthat jogsérelme esetén. A törvény a betegellátás központi kérdéseire vonatkozik és meghatározza a betegek jogát a magas színvonalú egészségügyi ellátáshoz, az orvosi ellátáshoz és az ehhez kapcsolódó kezelésekhez, a sürgősségi ellátáshoz, a kezelések hozzáférhetőségéhez, a megfelelő tájékoztatáshoz és az ezen alapuló, önálló döntéshozatalhoz. A „Betegek Jogaira vonatkozó Törvény” emellett szabályozza a kiskorú betegek helyzetét, a panasztételi eljárás módját és a betegjogi képviselő szerepét, eljárását és hatáskörét és a törvény hatálya kiterjed a teljes egészségügyi rendszerre és a szociális ellátás körében nyújtott egészségügyi szolgáltatásokra. A törvény sokban hasonló vonást mutat a magyar betegjogi szabályozással

A finn jogalkotás bizonyos szituációk szerint külön-külön szabályozza azt, hogy a beteg milyen módon köteles alávetni magát a kezelésnek, azonban mindig a beteg beleegyezése a feltétele a kezelés, beavatkozás megkezdésének. Finnország 1919-ben elfogadott Alkotmánya 6. Cikkelyének 1. §-a kimondja, hogy minden állampolgárnak joga van az élethez és az egyéni szabadsághoz. Az egyéni szabadság fogalmába beletartozik a testi integritás is. Ilyen módon a finn alkotmányból közvetlenül levezethető a betegnek az a joga, hogy kezelésével kapcsolatosan megkérdőjelezhetetlen döntéseket hozzon. Ám néhány kivételtől eltekintve a beteg beleegyezés nélkül elvégzett beavatkozás nem büntethető élet, egészség vagy személyes szabadság elleni bűntettként, mivel ilyen jellegű szabályozás nincs a büntető törvénykönyvben. A beleegyezés nélküli beavatkozás a szakmai szabályok és kötelezettségek megsértésének minősül és fegyelmi eszközökkel szankcionálható, illetve az orvos anyagi felelősségét vonja maga után.

Fontos előírás, hogy az orvosi döntések során a gyermek beteg véleményét is figyelembe kell venni, amennyiben már elérte azt a fejlettségi szintet, hogy képes kifejezni kívánságát, véleményét. A gyermek szülőjének vagy törvényes képviselőjének nem áll jogában visszautasítani az ellátást, ha az ellátás elmaradása a gyermek életét vagy egészségét veszélyeztetné.

A tájékoztatásra vonatkozó szabályok lényegében megegyeznek a magyar szabályozással, a beteget tájékoztatni kell egészségi állapotáról, a kezelés jellegéről, a szóba jöhető alternatív eljárásokról és módszerekről és minden más, a kezeléssel kapcsolatos jelentős tényről. A várólistán szereplő betegnek szintén joguk van tájékoztatást kapni a várakozás okáról és a szolgáltatáshoz való hozzájutás előrelátható idejéről. A beteg ellátása során tiszteletben kell tartani a méltóságát és magánszférához való jogát. A kezelés és ellátás során figyelembe kell venni továbbá a beteg egyéni igényeit és tekintettel kell lenni anyanyelvére, kultúrájára.

Az ellátással, kezeléssel elégedetlen betegek vagy hozzátartozóik az érintett kórház vagy egészségügyi központ igazgatóját kereshetik meg panaszaikkal. Ez a jog természetesen nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a beteg ugyanakkor az egészségügyi intézmény felettes szervéhez, vagy az Orvosi Jogi Ügyek Országos Hatóságához (National Authority for Medicolegal Affairs), illetve a területi Egészségügyi Hatósághoz forduljon vagy bírósági peres eljárást kezdeményezzen. A betegjogi képviselő egyik törvényben szabályozott fő kötelezettsége, hogy segítse a betegeket a panasztételi eljárás során. A panasztételi eljárás utolsó szakasza Finnországban is a parlamenti ombudsman hivatala, akihez minden formakényszertől mentesen lehet levélben fordulni és akinek minden ügyet ki kell vizsgálnia.

Finnország az egészségügyi ellátással kapcsolatos kártérítés szempontjából az ún. Felelősséget Nem Kutató (No Fault) rendszert követi, egy 1986-os törvény (Act on patient injury) alapján a betegnek lehetősége van kártérítést kérnie az egészségügyi ellátás során a testén elszenvedett sérülés okozta kárért, tekintet nélkül arra, hogy történt-e valójában mulasztás, hiba vagy gondatlanság az ellátó személyzet részéről. Azaz, az ellátás során megsérült, károsodott betegek mindenképpen kártérítést kapnak, függetlenül az egészségügyi szolgáltató felelősségétől, ám vannak kivételek is, nem jár például anyagi kártérítés, ha a sérülés olyan orvosilag indokolt beavatkozás során keletkezett, amelynek ilyen kockázata ismert volt. Szintén nem jár kártérítés a kisebb sérülésért vagy az olyanért, amelyből kifolyólag a beteg anyagi vesztesége egy bizonyos összeghatár (168 Euró) alatt van. A hasonló elv alapján működő országok orvosai által kötelezően fizetett biztosítási alap jelenti a pénzügyi fedezetet a kártalanítás megfizetésére.

Az egészségügyi dolgozók munkáját a rájuk vonatkozó külön törvény szabályozza (Act on Health Care Professionals). A törvény célja, hogy a betegek biztonságát és az egészségügyi szolgáltatás színvonalát biztosítsa. Az egészségügyi személyzet megfelelő szakmai képzéséért az Oktatási Minisztérium és az a Szociális és Egészségügyi Minisztérium a felelős. Emellett a már említett Orvosi Jogi Ügyek Országos Hatósága és a területi állami hivatalok ellenőrzik az orvosi személyzet munkáját.

Finnország nem csupán az első európai betegjogi törvény megalkotásával vállalt úttörő szerepet, de szintén az első ország volt, amely törvényileg előírta, hogy minden egészségügyi intézményben be kell vezetni a betegjogi képviselő, betegjogi ombudsman intézményét. Jelenleg a kb. 5,2 milliós populációjú országban több, mint 2000 betegjogi képviselő működik, bár nagyrészük csak másodállásban tölti be a pozíciót. A finn betegjogi képviselők leginkább olyan szociális dolgozók, nővérek közül kerülnek ki, akik egyébként is az adott intézményben dolgoznak. A törvény szerinti fő kötelességeik a következők: a betegjogi törvény előírásairól tájékoztatni az érintetteket, tanácsadás a betegeknek panaszaikkal kapcsolatban és segítségnyújtás a probléma megoldásában., segítségnyújtás a panasz megfogalmazásában, benyújtásában, a kártalanítási, kompenzációs eljárásban, a betegjogok előmozdítása és érvényesítése és propagálása az állampolgárok között és orvostársadalom berkeiben. A betegjogi ombudsmanok számára évente országos és tartományi konferenciákat és továbbképzéseket tartanak, ahol kicserélhetik tapasztalataikat, tájékozódhatnak az új rendelkezésekről és megvitathatják azokat.

Nagy Britannia és Észak Írország Egyesült Királysága

Az Egyesült Királyság úttörőnek számít a betegjogok érvényesítése területén. A betegek jogainak szabályozása a 90-es évek elején indult meg az Egyesült Királyságban, 1991-ben adta ki a brit kormány az Angol Betegjogi Chartát (Patient’s Charter of England). A dokumentum szövege a Közösségi Egészségügyi Tanácsokkal és a betegszervezetekkel történt egyeztetés eredményeként született meg. A Charta felállította az ellátórendszerrel kapcsolatos alapvető követelményeket. Az időközben felgyülemlett tapasztalatokat figyelembe véve 1997-ben jelent meg a Charta egy felújított, átdolgozott változata, amely már sokkal beteg centrikusabb volt, mint az eredeti dokumentum.

A Charta szövege alapján mindenkinek joga van az egészségügyi ellátáshoz és a kezeléshez, bár a szolgáltatások általános elérhetőségét és igénybe vehetőségét azonban esetlegesen megnehezítheti a források szűkössége, a kórházi ágyak vagy a megfelelő ellátó személyzet hiánya. Az egészségügyi ellátás ingyenes, ezt az alapelvet már 1948-ban, a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat (National Health Service) megalapításakor lefektették, a Charta csak megerősíti ezt. A Charta alapelvként kezeli, hogy a beteg döntése az azt megelőző megfelelő tájékoztatás nem választható el egymástól. Ha a páciens megfelelően van tájékoztatva sikeresebben tud közreműködni a kezelésben és ezáltal az ellátás is eredményesebb lesz. Orvosi kezelés és vizsgálat nem történhet a beteg beleegyezése nélkül. Ezen beleegyezésnek megfelelő tájékoztatáson kell alapulnia és önkéntesnek kell lennie. Bizonyos kivételektol eltekintve a beleegyezés nélküli kezelés jogsértésnek, kihágásnak vagy törvénysértésnek minősül, és az orvos vagy egészségügyi dolgozó kártérítési felelősségét vonhatja maga után -ez alól persze kivételt jelent, ha pl. a beteg öntudatlan állapotban van, ill. vészhelyzetben, életmentő beavatkozás esetén történik a beavatkozás A betegeknek joguk van megfelelő tájékoztatást kapni betegségükről és a tervezett kezelésről.

Az orvosi titoktartás és a személyes adatok védelme érdekében a Charta kimondja, hogy Nemzeti Egészségügyi Szolgálat minden dolgozójának törvényben meghatározott kötelessége az adatok titokban tartása és azok bizalmas kezelése. Az adatokat az Adatvédelmi Törvény (Data Protection Act) védi.

A Chartában megfogalmazott alapelvekre, standardokra azonban nem lehet jogokként tekinteni, azok inkább általános elvárások. Éppen ezért ez megnehezíti a beteg helyzetét, hogy miként reagáljon egy esetleges jogsértésre. Ezért tartják sokan helyesebbnek és célravezetőbbnek általános alapelvek helyett konkrét jogokat megfogalmazni.

A betegnek joga van jogorvoslathoz folyamodnia, ha jogait megsértik. Kártérítésre irányuló bírósági eljárást kell kezdeményezni a károkozás vagy az elmaradt jövedelem megtérítése miatt. Ha az orvos felelőssége megállapítható, kártérítést kell fizetnie.

A panasztételi eljárás 3 szintű és a következőképpen alakul:

A beteg vagy képviselője, hozzátartozója panaszt nyújthat be a kezelő orvos vagy az egészségügyi szolgáltató ellen, lehetőleg a jogsérelem után közvetlenül vagy legkésőbb 6 hónap elteltével. Ez a határidő kitolódhat, ha később derül fény az ellátás jogsértő voltára, de 12 hónap elteltével már nem indítható meg a panasztételi eljárás.

Amennyiben a beteg anyagi kártérítést szeretne kapni, akkor bírósági peres eljárást kell kezdeményeznie, a panasztételi eljárás útján ugyanis nem lehetséges a kompenzáció.

Ha az állampolgár panaszt szeretne tenni bármely NHS ellátással (háziorvosi, fogászati, szemészeti stb.), szolgáltatással kapcsolatban, akkor az illetékes szolgáltatótól kell panasztételi tájékoztató formanyomtatványt kérnie a panasztételi eljárásról. Minden esetben az eljárás első része az orvos elleni panasz, ezt hívják Local Resolution-nak (kb. helyi megoldás). A nagyobb egészségügyi központok foglalkoztatnak egy ún. panasz ügyintézőt (complaints manager), a kisebb szolgáltatóknál nem minden estben van ilyen személy, de ott is kell lennie valakinek, aki felelős a panasztételi eljárásokért.

Ha az első lépés nem hoz a beteg számára kielégítő megoldást, akkor vagy az intézmény fenntartójához vagy –orvos elleni panasz esetén- a helyi egészségügyi hatósághoz kell fordulni. Ezután egy közvetítő veszi hatáskörébe az ügyet, akinek többféle lehetősége van:

Amennyiben a közvetítő úgy dönt, az eset további ügyintézést nem igényel, akkor visszaadja az ügyet azzal, hogy a panaszos a Független Egészségügyi Ombudsmanhoz (Észak Írországban az Észak Ír Ombudsmanhoz) fordulhat. Ha a panaszos elégedetlen a közvetítő eljárásával, nincs lehetősége fellebbezni

Abban az esetben, ha a panasztételi eljárás első két szakasza eredménytelen volt, a panaszos a Független Egészségügyi Ombudsmanhoz fordulhat ügyével. Természetesen az állampolgárnak csak akkor nyílik meg erre a joga, ha a korábbi jogorvoslati lehetőségeket már kimerítette. Az ombudsmanhoz írásban lehet fordulni, a jogsérelem tudomására jutásától számított 1 éven belül. Az ombudsman kivizsgálja az ügyet és írásban értesíti a nyomozás eredményéről a panaszost és az egészségügyi intézményt. Amennyiben az ombudsman a panaszt megalapozottnak találja, kérheti az intézményt, hogy elégtételt adjon, kártérítést nyújtson, jobb körülményeket teremtsen a betegek számára, megfelelőbb utasításokkal lássa el az egészségügyi dolgozókat. Az ombudsman döntése ellen nem lehet fellebbezni, azonban azok inkább ajánlásoknak minősülnek, törvényileg nem kikényszeríthetőek.

Britanniában tehát külön egészségügyi ombudsman van, akinek kizárólagos feladata a brit állami egészségügyi ellátórendszerrel kapcsolatos panaszok vizsgálata és a hatásköre kiterjed az ellátással kapcsolatos orvos-szakmai döntések, pl. a műhibák vizsgálatára is. Előnyösebb tehát a helyzet, mint Magyarországon, ahol az egészségügyi ellátással kapcsolatos panaszok kivizsgálása csak egy az ombudsman sok egyéb feladata közül és a panaszok teljes körű kivizsgálására nem áll rendelkezésére olyan apparátus, amely a brit ombudsmant segíti, így például a magyar ombudsman orvos-szakmai kérdéseket nem vizsgálhat

A brit egészségügyi rendszer egyik jellegzetessége a Community Health Council-ok működése. 1974-ben állították fel az első Közösségi Egészségügyi Tanácsokat (Community Health Council – rövidítve csak CHC). Ezek a Councilok autonóm, törvény által szabályozott testületek, amelyeket a Kormány finanszíroz, szerepük, hogy „az állampolgárok érdekeit képviseljék az egészségügyi ellátórendszeren belül.” A közel 30 éve működő tanácsok munkáját folyamatosan értékeli a mindenkori kormányzat, és ezidáig sikeresen átvészelték a brit egészségügyi rendszer valamennyi nagyszabású struktúraváltását is. A Tanácsok helyi szinten működnek.

A Community Health Council-ok fő funkciója, hogy biztosítsák az állampolgárok részvételét az egészségügyi ellátással kapcsolatos döntéshozatalban. A CHC-k vizsgálják, ellenőrzik az egészségügyi ellátórendszer által nyújtott szolgáltatásokat és szükség esetén változásokat javasolnak vagy kezdeményeznek. Az egészségügyi ellátórendszer minden területén vizsgálódnak, joguk van helyszínen ellenőrizni, helyiségbe belépni, kérdéseket feltenni. Vizitálnak kórházi várótermekben, egészségügyi központokban, klinikákon és a megfigyeltek, tapasztaltak alapján tesznek javaslatokat. Monitorizálják a szolgáltatások hatásait és figyelik a páciensek véleményét is a nyújtott szolgáltatásokról. Konzultálnak az egészségügyi hatósággal a kívánt változtatásokról, és a tapasztalataikról évente jelentést készítenek.

A tanácsok által összegyűjtött információ könyvek, szórólapok, tájékoztató kiadványok, a média és az Internet útján válik a nagyközönség számára elérhetővé. A CHC-k tehát valójában az összekötő kapcsot jelentik az egészségügyi szolgáltatás nyújtója és igénybe vevője között.

Több, mint 207 CHC működik Angliában és Wales-ben. Egy Tanácsnak általában 16-30 tagja van, a tanács tagjainak felét a helyi tanács nevezi ki, egyharmadát helyi önkéntes segítő szervezetek, csoportok választják ki, a többi tagot pedig az egészségügyi hatóság jelöli ki. A tagok munkája mellett a tanácsok igénybe vesznek esetenként szakértőket is. Egy helyi CHC irodában általában 2 fő dolgozik teljes munkaidőben.

A helyi CHC Irodákban havonta szerveznek rendszeres, nyílt gyűléseket, konzultációkat, amelyeken bárki részt vehet.

A CHC-k által nyújtott fő szolgáltatások a következők:

tájékoztatás

Tájékoztatás a helyi, igénybe vehető egészségügyi szolgáltatásokról (pl. hol rendel a helyi orvos, a fogász, a szemész stb.), adatok, információk a környékbeli kórházakról, klinikákról, specialisták működéséről, rákszűrésről, pszichiátriai beteg által igénybe vehető ellátásokról stb. stb.

Egészségügyi ellátással kapcsolatos tanácsadás

Tájékoztatás a betegek jogairól, megfelelő szervek, hatóságok felkutatása, a panasztételi eljárásban segítségnyújtás, hova, milyen egyéb szervezethez fordulhat a beteg stb. Orvosi segítséget persze nem tudnak nyújtani, de segítenek a megfelelő helyre irányítani a pácienst.

részvétel a panasz eljárásban

Tanácsadás és konkrét segítségnyújtás abban az esetben, ha a beteg panaszt akar tenni az egészségügyi ellátással kapcsolatban. Segítségnyújtás a további lépések megtételében, speciális esetben képviselet bírósági perben.

A Tanácsok fő koncepciója nagyon pozitív – az állampolgárok rajtuk keresztül „hallatják a hangjukat” az ellátást illetően, a szolgáltatók és a fogyasztók felé is visszajelzést adnak. Tanácskozási joggal vesznek részt az egészségügyi hatóságok ülésein, így a döntéshozatal korai stádiumában lehetőség nyílik a polgárok véleményét közvetíteni az illetékesek felé. Mivel a különböző civil szervezetekkel is kapcsolatban állnak, így a civil szektor is hatást tud gyakorolni –a tanácsokon keresztül- az egészségügyi ellátással kapcsolatos döntéshozatalra.

A rendszer gyenge pontja a központi finanszírozás, amely némileg csorbítja tanácsok függetlenségét. A kormány támogatása korlátozott, ezért nem tudnak az egészségügyi ellátórendszer minden területén hatékony működést kifejteni.

Irodalomjegyzék:

Paul W.H.M Francissen: Patients rights in Europe: 8 years after the WHO Declaration of Amsterdam (14th World Congress on Medical Law Book of procedure)

Walter Kleim: Patints’ Rights laws in Europe - www.home.online.no/~wkeim/patients.htm

Lars Fallberg: Consequences after the Amsterdam Declaration - a rights revolution in Europe ? - (14th World Congress on Medical Law Book of procedure)

P. Blaes: Promotion and enforcement of Patients’ Rights (14th World Congress on Medical Law Book of procedure)

Az egészségügyi törvény háttér információi (betegek jogai és az ombudsmani rendszer) - a Népjóléti Minisztérium Egészségügyi Törvényt Előkészítő Operatív Csoport projektje, vitavezető Dr. Kapócs Gábor - ns.elender.hu/eutvvita/

The Patient’s Charter for England

Christina Berta: Patients’ Rights in the United Kingdom - www.hospital.be/hospital3I2002

Health Care in Finland - www.vn.fi

Lars Fallberg: Patients’ Rights in Europe: Where do we stand and where do we go ? (European Journal of Health Law 7., 1-3, 2000.)

NHS complaint procedure - www.doh.gov.uk

elejérebacktop nyitólap homehome home e-mailhomeforwardglobe visszabackback előreforwardforward