A kísérleti betegképviselő napi gondjai

(Reflexiók Gyukits György tanulmányra)

(Dr. Jakab Tibor)

A tanulmánykötet szerkesztőjétől azt a megbízást kaptam, hogy beteg(jogi) képviselői tapasztalataim alapján írjak a “kísérleti ombudsman napi gondjairól”. E tanulmány írásának megkezdése előtt abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy Gyukits György tanulmányát már ismerhettem. Gyukits írásában a betegképviselők feljegyzéseiből vett idézetek jelentős része tőlem származik, ezért – a szerkesztői instrukcióktól némileg eltérve – azt a módszert választottam, hogy követem gondolatmenetét, és reflektálok néhány megállapítására. Észrevételeim részben polemizálnak, részben kiegészítik és néhány alkalommal megerősítik a szociológus szerző következtetéseit.

Az, hogy az egyes esetek megítélésében, illetve az ezekből levonható következtetésekben több helyen eltér a véleményünk, semmiképpen sem a szociológus hibája. A betegképviselő megéli és érzelmileg átéli az “eseteket”, és nehezen tud – vagy nem is akar - elszakadni a szubjektív élményeitől. A szociológusnak viszont más, távolságtartó nézőpontból kell vizsgálódnia. Neki az a dolga, hogy a szakmája által megkövetelt rideg módszertani logikával az egyes “ügyekből” kihámozza a lényegi, általánosítható mozzanatokat.

A véleménykülönbségnek azonban lehet prózaibb oka is: a feljegyzéseket készítő betegképviselő lustasága. Én a kísérleti munkában legkevésbé a jegyzőkönyvek vezetését szerettem. Jórészt tudatosan, de bizonyára nem ritkán akaratlanul is, a történések lejegyzésekor tömörítettem, és ez információvesztést eredményezett. Természetesen már akkor is tisztában voltam vele, hogy a tudományos feldolgozás szempontjából a jegyzőkönyvbe leírtak meghatározó fontosságúak, ezért arra törekedtem, hogy a lényegi, jellemző vagy éppen különös mozzanatok ne vesszenek el, sőt megpróbáltam – a tartalomelemzés szempontjából nagyon fontos – szubjektív élményeimet is rögzíteni, de Gyukits tanulmányát olvasva, be kell látnom, nem mindig sikerrel.

Az alábbi írás egy betegképviselő szubjektív reflexiója a kísérlet szociológiai elemzésére.

Szükség van-e betegjogi képviseletre? – kérdezi Gyukits György, és a válasza az, hogy igen. Egyetértek, a többi kísérleti betegképviselő társamhoz hasonlóan én is így tapasztaltam. Úgy tűnik, a betegek szempontjából, az ő érdekeik tekintetében ez magától értetődő, evidencia.

De vajon hogyan viszonyul az intézményhez az orvostársadalom? A szociológus szerint: “A betegjogi képviselet azonban az orvos szintjén is egy újabb külső kontrolláló tényezőt jelent, amely csökkentheti az orvos befolyását, hatalmát és sértheti érdekeit, ebbe beleértve az anyagiakat is. Ennek következtében a betegjogi képviselet létrehozásának kísérlete nemcsak a kamara, mint a professzió intézményrendszere, hanem az egyes orvosok részéről is ellenállásba kell, hogy ütközzék.” Megítélésem szerint a válasz ennél jóval összetettebb. Hacsak az egészségügyi törvényben szereplő betegképviselői feladatokat és jogosítványokat nézzük, akkor sem egyértelmű, hogy ez az “orvosok részéről is ellenállásba kell, hogy ütközzék”. Tapasztalataim szerint meghatározóan a helyzet és, bizony, az én közelítési módom döntötte el, hogy az orvos (szakdolgozó) ellenáll, elfogadja vagy éppen örül a közreműködésemnek. (A betegképviselői tevékenységem során mindössze egy orvossal találkoztam, akivel nem tudtam mit kezdeni - “nehéz ember” több is akadt -, de esetében sem az oldhatatlan ellenállása miatt, hanem azért, mert egyszerűen tökéletesnek tartotta magát. Ő sem sértődött meg, ha egy-egy problémát a színe elé vittem, csak éppen semmi értelme sem volt.)

Nézzük sorjában. Az Egészségügyi törvény 30. §-a az alábbi fontosabb feladatokat írja elő a betegjogi képviselőnek:

a) segíti a beteget az egészségügyi dokumentációhoz való hozzájutásban, azzal kapcsolatos megjegyzések, kérdések feltételében,” Az én “praxisomban” mindössze egyszer fordult elő, hogy az orvos vonakodott a kért dokumentációt kiadni, de ennél az esetnél az orvos már sejtette, hogy a beteg (hozzátartozója) kártérítési pert fontolgat. A probléma viszonylag könnyen megoldódott, amikor elmagyaráztam, sokkal nagyobb gondjai lehetnek abból, ha a dokumentum elvesztett, mintha megmutatják azt egy másik szakorvosnak. A többi esetben minden gond nélkül hozzájutottunk a dokumentációhoz, mert az érintettek tudták, nem kártérítési pert akarok generálni, hanem az esetleges félreértéseket tisztázni, illetve ha elkövettek valami hibát, akkor azt segítek kijavítani.

“b) segít a betegnek panasza megfogalmazásában, kezdeményezheti annak kivizsgálását,” Minden egyedi betegpanasz esetében ezt tettem. Az, akit bepanaszoltak vagy az, aki felelős volt a panasz okáért, nem örült nekem, de viszonylag rövid időn belül megértettem vele, hogy nem lejáratni akarom az osztályát, az érintett személyt, hanem a beteg és az őt ellátó közötti kommunikációt akarom elősegíteni. Nem túlzok, amikor azt állítom, hogy a panaszok többségének oka a kommunikációs zavar, amit, ha sikerül a betegképviselőnek áthidalnia, akkor a konfliktus a keletkezésének szintjén oldódik meg – minden érintett megelégedésére.

“c) a beteg írásbeli meghatalmazása alapján panaszt tehet az egészségügyi intézmény vezetőjénél, fenntartójánál, illetve - a beteg gyógykezelésével összefüggő ügyekben - eljár az arra illetékes hatóságnál, és ennek során képviseli a beteget” Nem sok ilyen esetem volt. Egy alkalommal segítettem kártérítési igény bejelentésének megfogalmazásában, több esetben jeleztem az ellátás dologi hiányosságait az intézmény vezetésének. (Az anyagi természetű gondok megoldásában igen szerény eredményt értem el.) Négy alkalommal fordultam a kiskorú beteg érdekében illetékes gyámhatósághoz, egyszer tettem panaszt jegyzőnél, mert a szociális otthonban nem biztosították az előírt diétát, és egyszer jeleztem a megyei egészségbiztosítási pénztárnak, hogy a finanszírozott és hibásan teljesített szolgáltatás kijavításáért díjazást kértek. Mindegyik esetben együttműködő volt a hatóság, és hatáskörükben eljártak.

“d) rendszeresen tájékoztatja az egészségügyi dolgozókat a betegjogokra vonatkozó szabályokról, azok változásáról, illetve a betegjogok érvényesüléséről az egészségügyi intézményben” A tájékoztatási feladataim tekintetében könnyű dolgom volt. Az intézmények és az ellátásban résztvevők rövid idő elteltével igényelték tőlem ezt a “felvilágosító” munkát. Előadásokat tartottam főorvosi és főnővéri értekezleteken, nővértovábbképzéseken, sőt meghívtak a “Híd” programba (iskolai rendszerű szakdolgozó képzés) is. Az orvos-megkeresések pedig jellemző módon betegjogi tanácskérések voltak.

A betegképviselőnek azonban nemcsak a jogszabályban foglalt feladatai vannak (az Eütv. is csak példákat sorol fel). Blasszauer Béla a kísérlet megtervezése során írott tanulmányában az akkor már ismert normaszöveg-tervezetben foglaltakon túl jó néhány vállalható, sőt vállalandó feladatot jelölt meg a betegképviselő számára, így például:

• segédkeznie kell az egészségügyi szolgáltatások elérhetőségének biztosításában
• képviselnie kell az adott települést, gondoskodnia kell a település és a kórház jó kapcsolatáról, ha kell ennek érdekében felhasználja a médiát
• segítenie kell az ellátók és a betegek közötti kommunikációt [az Eütv. csak a dokumentációról és a panaszmegfogalmazásról szól, Blasszauer Béla megfogalmazása jóval közelebb áll a gyakorlatban jelentkezett igényekhez!]
• szorgalmaznia kell az alternatív kezelési lehetőségek megbeszélését
• segítenie kell a felvilágosítás megértését és az egészségnevelést
• segédkeznie kell a betegek és az ellátók közötti konfliktusok oldásában, megoldásában; a felek között eredményesen kell közvetítenie
• segítenie kell az egyéni felelősség kialakítását és elmélyítését
• segítenie kell a külföldi állampolgárok nehézségeinek enyhítésben
• erkölcsileg feddhetetlen legyen, munkáját elkötelezetten végezze
• mentes legyen az előítéletetektől, és képes legyen a másság és a tolerancia elfogadására.

Egyetlen olyan Blasszauer Béla által megjelölt “ombudsmani” feladat sem volt, amivel munkám során ne szembesültem volna.

Összegezve, én a három év alatt nem ütköztem súlyos orvosi (szakdolgozói) ellenállásba. Gyanakvással, tartózkodó magatartással – főként az első időkben – igen, de ezt vagy sikerült oldanom, vagy sikerült egy minimális együttműködést elérnem. Abban viszont igaza van Gyukits Györgynek, hogy az én “élményeim” sem általánosíthatóak a teljes egészségügyi ellátó rendszerre, sőt az általam megismert intézmények egészére sem. Volt olyan kórház, ahol két osztálytól is “távoltartottam magamat”. Az egyik egy szülészet-nőgyógyászati osztály, aminek vezetője az intézmény igazgatóhelyettese volt. Vele sem voltam rossz viszonyban, de egy-két látogatásom után éreztette, jobb lenne, ha csak az ebédlőben látna... Ma is úgy gondolom, helyesen jártam el, amikor nem erőszakoskodtam. Az intézményben “szívességi” betegképviselőként dolgoztam, ha egy vezetővel elmérgesítem a viszonyomat, az egész munkám ellehetetlenült volna. Ezt igaznak tartom az egyes esetekre is. Volt, amikor rámenősebbnek kellett volna lennem, de úgy ítéltem meg, hogy a további “akadékoskodásom” csak kárt okozhatna az ügynek. (Szerencsére ilyenből nem volt sok.) Bizonyosan másként csináltam volna, ha “legitim” betegjogi képviselő vagyok. A másik osztályra egészen eltérő okból nem jártam gyakran. Ez egy speciális pszichiátriai osztály, ahol a terápia részét képezi a betegek önszervező világa, amibe csak akkor volt szabad bekapcsolódnom, amikor ezt a betegek vagy gyógyítóik kimondottan kérték.

A betegjogi képviselő helye

“Mivel új kezdeményezésről van szó, ezért lényeges a betegjogi képviselet működése szempontjából, hogy mennyire sikerült elfogadtatni magukat a betegjogi képviselőknek mind a betegek, mind az egészségügyi intézmények alkalmazottjainak körében.” Ez így igaz. Az egész működésem során talán ez volt a legnehezebb feladat, és attól tartok, akkor sem lesz könnyű, amikor már hagyományai lesznek a betegjogi képviselői intézménynek. Megpróbálom leírni a saját “taktikámat”. Az első munkanapon megkértem az oktatásért felelős főnővért (a velem való kapcsolattartást ő kapta feladatául), hogy vezessen végig a kórházon. Osztályról osztályra jártunk, bemutatott az éppen elérhető dolgozóknak, bementünk a kórtermekbe is. Mindenhol és mindenkinek elmondtam, ki vagyok, miért vagyok itt, és hogyan lehet a későbbiekben megtalálni. Nem állítom, hogy akár az ellátók, akár a betegek kitörő örömmel fogadtak volna. Egyszerűen nem tudtak hová tenni, de ezzel nagyjából magam is így voltam. A több órás kör után – a már meglehetősen fáradt – vezetőmmel leültünk, és lediktáltattam vele az egyes osztályok vezetőjének, főnővérének nevét. (Otthon megtanultam.) A következő alkalommal elmentünk a számítástechnikusokhoz, akik osztályonként kigyűjtötték az ott dolgozók nevét, beosztását. Majd megint leültünk, és megkértem, hogy adjon “használati utasítást” a fontosabb emberekhez. Harmadszorra délután mentem, amikor a nyüzsgés már elcsitult. Most már kísérők nélkül kezdtem el járni az osztályokat. Beszélgettem a nővérekkel, ügyeletes orvosokkal. Érdekes módon senki sem kérdezte meg, hogy mi dolgom van a kórházukban. (Edzett emberek.) Ezt megtettem még néhány alkalommal, kórterembe egyedül talán egy hónap elteltével mentem be. Közben a harmadik héten – ügyeleti időben – “bejött” egy nagyon bonyolult ügy, amiben sikerült mindenki megelégedésére közreműködnöm. Ezen felbuzdulva vettem ebédjegyet. Pár alkalommal egyedül ültem az asztalnál, aztán leült hozzám az egyik orvos, majd lassan kialakult egy stabil asztaltársaság. (Az ebéd és főként annak időpontja elfogadtatásom szempontjából rendkívül fontos volt. Szerencsémre nem szeretem a sorállást, ezért meglehetősen későn mentem ebédelni. Asztaltársaim – többségében főorvosok – azért ebédeltek két óra körül, mert előbb nem volt rá idejük. Dolgoztak. Miután én is későn mentem, valami ilyesmit feltételeztek rólam is...)

A hivatalos bemutatásom két hónap elteltével, egy összevont főorvosi – főnővéri értekezleten történt. Ekkorra már mindenki ismert.

A betegképviselő felkészültsége nagyon fontos ahhoz, hogy el tudja magát fogadtatni ebben a különös, zárt világban. Nekem semmiféle egészségügyi végzettségem sincs, de ennek soha sem éreztem hiányát. A gyógyításhoz ők értenek, a gyógyítás etikai és jogi aspektusaihoz viszont én. Sohasem “orvoskodtam” (azt a kevés ismeretet is eltitkoltam, ami az idők folyamán rám ragadt), viszont arra ügyeltem, hogy a saját területemen ne legyek felkészületlen. Amikor olyan ügybe keveredtem, aminek megoldásában nem voltam biztos, megkerestem azokat a szakértőket, akiktől adekvát választ kaphattam. (A Szószóló Alapítvány nemzetközileg is elismert szakemberei és a saját kapcsolataim majd minden esetben kisegítettek.)

Körülbelül egy hónap elteltével a munkamódszerem véglegesen kialakult (amit a későbbiekben más intézményekben is alkalmaztam): hetente kétszer mentem a kórházba. Egyszer délelőtt a csúcsidőben (rendszeresen jártam vizitekre, először meghívtak, később természetessé vált, hogy néha megjelenek), másszor délután-este, amikor nyugodtan tudtam beszélgetni a betegekkel, ellátókkal. Volt fix fogadóórám is, de hamar letettem arról, hogy ücsörögjek a szobámban, és várjam a panaszkodó betegeket. (Nem jöttek.) Jártam az osztályokat, a portásoknak mindig szóltam, hol vagyok, de amúgy is ismerték a mobiltelefonom számát. Néhány hónap elteltével még a műtős fiúk is tudták, hogy létezem, és azt is, hogyan lehet elérni.

Az ellátókkal való jó kapcsolat kiépítése nagyon eredményesnek bizonyult. A 175 jegyzőkönyvezett “ügy” (több is volt, csak nem írtam le) 18%-át orvosok jelezték, 20%-át nővérek, 44%-át betegek (hozzátartozók) és 18%-át magam tártam fel. Ez utóbbiak jellemző módon rendszerhibák voltak. Az orvosok megkeresése többségében etikai-jogi tanácskérés volt valamint nem elhanyagolható számban kértek segítséget a betegeik számára. A szakdolgozók néhány kivételtől eltekintve betegeik érdekében kerestek meg, de a közvetlen betegkérések többsége mögött is az ő bíztatásuk rejlett.

“Összességében megállapítható – írja Gyukits -, hogy a rendelkezésünkre álló adatok alapján nem állapítható meg, mi az oka a betegjogi képviselők felkeresésében tapasztalható eltéréseknek. Bár az okokat nem tudjuk, de maga a különbség léte is fontos adat, mely arra hívja fel a figyelmet, hogy a betegjogi képviselet országos kiterjesztése során erre a tényezőre feltétlenül oda kell figyelni.” Elismerem, első ránézésre a jegyzőkönyvekből nem feltétlenül derül ki, hogy mi okozhatta az egyes betegképviselők “kelendősége” közötti nagy különbségeket, de figyelmes olvasással és egy kis elemzéssel azért egy s másra fény derülhet. (Például, ha a jegyzőkönyv “Milyen módon kapott értesítést a beteg panaszai orvoslásával kapcsolatban?” rubrikájába beírtakat összeveti a szociológus a “Beteg panaszának részletes leírása” alatti szöveggel, és ezt megteszi néhányszor, akkor az adott betegképviselő munkamódszerére eléggé nagy bizonyossággal következtethetett volna. Sőt, ha kissé elmélyül az olvasásban, akkor a személyiségére és a felkészültségére is!) Sem a felkészítésünk során, sem később nem kaptunk a kutatásvezetőktől instrukciót a tekintetben, hogy miként ismertessük meg magunkat az intézményben fekvő betegekkel, az ott dolgozókkal. Részét képezte a vizsgálatnak az is, hogy az eltérő stratégiák közül melyik vezet jobb eredményre. Az a betegképviselő társam, aki kiírta az ajtajára: betegjogi képviselő, félfogadási idő ekkor és ekkor, csak nagyon kevés esetet jegyezhetett le. Azok, akik járták az intézményt, “megmutatták magukat”, jóval többet. Az utóbbiak között is kimutatható eltérés van aszerint, hogy mennyire használható ismeretei vannak, és ezeket az ismereteket a személyisége révén mennyiben tudta hasznosítani.

Gyukits György tanulmányában óvja a betegképviselőket a paraszolvencia “fertőzésétől”: “...feltétlenül szükség lenne a hálapénz kialakulásával szembeni fellépésre, hogy legalább a betegjogi képviseleti intézményt ne fertőzhesse meg.” A szociológus itt kissé elhamarkodottan aggódik. A három év során – emlékezetem szerint – szolgálataimért négy alkalommal kínáltak pénzt (az egyik esetet Gyukits is idézi). Az esetek közül egyik sem volt “kórházi szituáció”. Mindegyik esetben jogi tanácsot kértek tőlem, előre megbeszélt időpontban, ráadásul ketten nem is a kórházban kerestek fel, hanem a munkahelyi irodámban. Tehát a “pénzadási kulcsinger” nem a paraszolvencia kényszer, hanem az a társadalmi tapasztalat volt, miszerint a jogi szolgáltatásért általában fizetni kell. A beteg-egészségügyi szolgáltató közötti konfliktusok megoldásában való közreműködésemért egy alkalommal sem kínáltak pénzt. (Tudomásom szerint más betegképviselőnek sem.)

Viszont van egy sokkal reálisabb veszély, amiről a szociológus nem ír (pedig kellene!): ez a betegképviselő feloldódása a kórházi hierarchiában. E veszély két oldalról (az ellátók és maga a betegképviselő oldaláról) leselkedik rá. Gyukits a “professzionális autonómiával” kapcsolatos fejtegetésében írja: “A Magyar Orvosi Kamara a professzionális autonómiáért vívott harca során ütközik bele a betegjogi képviselet ügyébe. Most már nemcsak az állam, a társadalombiztosítás, és a kórházi bürokrácia, de még a betegek is beleszólhatnának a gyógyításba? Ez a professzionális autonómia alapján teljesen elfogadhatatlan.” Az el nem fogadás megnyilvánulása azonban nemcsak ellenállás lehet, hanem az “idegen test” integrálása is. Olyanná kell tenni a betegképviselőt, mint amilyenek ők; rá kell venni, hogy az ő szemszögükből lássa az orvoslás világát (“Te egy művelt, értelmes ember vagy!” “Te is látod, hogy ez itt egy querulans alak!”) A másik oldalról a betegképviselő is csak ember. Szeret felfelé igazodni. Jól esik az önbecsülésének, ha az istenített főorvost tegezve kérheti meg anyósa tyúkszemének eltávolítására. És, ha a szirénhang nem elegendő, jön a “megvezetés” (kísérlete), esetleg a nyílt fenyegetés. Mindkettőt megéltem.

Nyilvánosság vagy orvosi titok? Teszi fel az újabb – megválaszolatlan - kérdését a szociológus. Érthetetlen számomra, hogy a szerző miért foglakozik a dolgozatában kevesebbet az orvosi titokkal (egészségügyi adatvédelemmel) kapcsolatos betegképviselői feladatokkal, mint Csehov szahalini beszámolójával. Pedig anyaga volt bőven. Két példa a saját eseteimből:

Mind az igazgatónak, mind a főnővérnek felhívtam a figyelmét arra, hogy baj van a számítógépes rendszer adatvédelmi biztonságával. Az ápolási igazgatónővel ki is próbáltuk. Egy általam kiválasztott osztályon leült egy bekapcsoltan talált gép mögé, és (a pszichiátriai osztály betegei kivételével) minden betegadathoz hozzáfért négy évre visszamenőleg! Erős ígéretet kaptam, hogy kijavíttatják az adatvédelmi hibákat. (A rendszergazda kikérte az én véleményemet is.) A javítás pénzügyi okokból a mai napig nem történt meg.”

És a második példa:

Az igazgatónőnek azt tanácsoltam, indítson fegyelmi vizsgálatot a két dolgozó ellen, mert amit tettek, az igen súlyosan sérti a hölgy személyiségi jogát. Egyúttal kértem, hogy a főorvosi és a főnővéri értekezleten nyomatékosan hívja fel a figyelmet az orvosi titoktartási kötelezettség betartására. (Mindkettő megtörtént, a fegyelmi eljárást a rendőrségi vizsgálat idejére felfüggesztették.)”

A fenti két eset különböző intézményben történt.

Mindenki tudja, aki kapcsolatba került az egészségüggyel, hogy nagyon nagy gondok vannak az orvosi titoktartással és az intimitás biztosításával. A példáimhoz hasonló, kriminalitás határait súroló esetek – reményem szerint - nem túl gyakoriak. Az azonban mindennapi történés, hogy a viziteken a legkényesebb betegségeket is mindenki füle hallatára tárgyalják meg az orvosok; gyakran a beavatkozásoknál olyanok is jelen vannak, akik nem vesznek részt az adott beteg gyógykezelésében (például takarító). Fültanúja voltam olyan telefonbeszélgetésnek is, amikor a munkáltatónak adtak részletes tájékoztatást alkalmazottja betegségéről, felépülésének esélyeiről. A rossz példákat a hosszasan lehetne sorolni. Meggyőződésem, hogy a betegjogi képviselőnek az egyik legfontosabb (és legnehezebb) feladata a titoktartással (és az intimitással) kapcsolatos rendkívül rossz szemlélet és gyakorlat megváltoztatása. A feladat nem reménytelen. Meggyőzéssel, példamutatással lehet eredményt elérni. Amikor viziteken vettem részt, előre megkértem a rangidős orvost, hogy kérdezze meg a betegektől, hozzájárulnak-e a jelenlétemhez? (Ezzel alkalmam nyílt annak elmagyarázására is, hogy kik lehetnek jelen jogszerűen egy beavatkozásnál.) Két osztály bevezette az “ülő viziteket” is (a kényesebb vagy bonyolultabb kérdéseket nem a kórteremben, hanem az orvosi szobában beszélik meg). Ezzel csökkent a betegek szorongását kiváltó kórházi helyzetek száma, kevesebb alkalom adódott a titoksértésre, kevéssé sérült a betegek méltósága.

Gyukits György tanulmányának második felében-kétharmadában döntő részben a betegképviselők jegyzőkönyveit idézi (javarészt engem), és néhány mondatban kommentálja a bemásoltakat. A dolgozat e részéhez mindössze két hozzáfűznivalóm van.

Az egyik a betegképviselő kompetenciája. Jól érzékeli Gyukits a problémát, amikor azt írja: ”A betegjogi képviselőknek gyakran kellett szembesülniük olyan feladatokkal, amelyek nem elsősorban egészségügyi természetűek, vagy legalábbis túlmutatnak az egészségügyi intézményrendszer határain. E panaszok hátterében többnyire valamilyen megoldatlan szociális természetű probléma húzódik meg.” [...] “Ezekben az esetekben nehéz meghúzni pontosan a kompetenciahatárokat, másfelől azért is nehéz helyzetbe kerülhet a betegjogi képviselő, mert benne bíznak meg a betegek, és tőle várják a megoldás.” [...]”A betegjogi képviselők illetékességét akkor van a határon innen, ha a szociális probléma az egészségügyi intézményeken belül válik ismertté.”

Betegképviselői tevékenységem során (különösen az elején) súlyos dilemmát okozott annak eldöntése, vajon a szociális problémák megoldásában való közreműködésem nem “hatásköri kihágás” -e? Hiszen a szociális válsághelyzetek kezelésére az egészségügytől szervezetileg elkülönült intézményrendszer hivatott. Különösen élesen vetődött fel a kérdés akkor, amikor a beteg egészségével kapcsolatos probléma megoldása, illetve megoldatlansága egy szociális intézményen múlott. Végül is úgy döntöttem, hogy minden olyan ügy, ami az ügyfelem gyógykezelésével, egészségével kapcsolatos, rám is tartozik, és kötelességem a segítség megadása. Így aztán eljártam például a súlyos cukorbeteg rokkant szociális otthoni áthelyezése ügyében, vagy a szociális otthonban élők diétája érdekében, de felléptem olyan hozzátartozókkal szemben is, akik valószínűleg anyagi érdekektől indíttatva akarták elvinni hozzátartozójukat úgy, hogy ezzel – az ellátók szerint – veszélyeztetik idős rokonukat. Korábban már említettem, az illetékes hatóságok együttműködők voltak. Minden bizonnyal könnyebb lesz a kompetenciahatárok megvonása, ha már munkába álltak a szociális ellátórendszerben működő “ellátottjogi képviselők” is.

Még nehezebbek, sőt, kimondottan veszélyesek azok a helyzetek, amikor az egészségüggyel, egészséggel össze nem függő ügyekben kérnek jogi tanácsot, segítséget a betegképviselőtől. Jóllehet, én nem tértem ki az ilyetén megkeresések elől, de a szociológussal egyetértve azt javasolom a betegjogi képviselőknek, hogy hárítsák el az ilyen jellegű, a kompetenciahatáron messze túlmutató kéréseket. (Anno, a bizalom megtartása, megerősítése miatt vállalkoztam például munkajogi tanácsadásra is, de hivatásos betegjogi képviselőként semmiképpen sem tenném. Ma már úgy látom, nagy szerencsém volt, hogy konfliktus nélkül megúsztam.)

A másik megjegyzésem a “betegjogi képviselő is hibázhat” témakörhöz fűződik. Valóban hibázhat a betegképviselő, sőt, személyemben elég gyakran tette ezt. Tévedtem jogban; egy-egy problémát nem jártam körül kellő alapossággal; kellemetlen ügyeket “elfelejtettem” (nem jeleztem vissza a panaszosnak); érzelmi alapon alkottam (elő)ítéleteket; ellenőrzés nélkül elhittem tényállításokat; nem azon a szinten akartam megoldani a konfliktust, ahol az jelentkezett; túlléptem a kompetenciámon (másként fogalmazva: olyasmibe is beleszóltam, amihez semmi közöm, okoskodtam); fölöslegesen fecsegtem stb.

Sajnos ezek a típushibák Gyukits dolgozatában nem rajzolódnak ki. A szociológus – alaposan szerepet tévesztve – egy-egy konkrét ügy kapcsán ítélkezik ahelyett, hogy a rendelkezésére álló tetemes mennyiségű anyagból kivonta volna azokat a jellemző hibákat, amiket a kísérlet során, a jegyzőkönyvek tanúsága szerint, a betegképviselők elkövettek. Ha ezt teszi (tehát: teszi a dolgát) akkor bizonyára nem történik meg, hogy az egész, “A betegjogi képviselő is hibázhat” c. fejezet nemcsak hogy semmitmondó, de erős csúsztatás is. Azért, hogy az olvasónak ne kelljen keresgélnie, ide másolom e rövidke fejezetet. (A dőlt betűvel szedettek a szociológus által írottak, az álló betűs szöveg pedig az, amit ő idéz a jegyzőkönyvekből.)

“Maguk a betegjogi képviselők a jegyzőkönyvek alapján viszonylag ritkán követnek el hibát, de azért vannak problémák, amelyek a felkészítés fontosságára hívják fel a figyelmet. Az egyik esetben például a betegjogi képviselő nem tartja be a szolgálati utat:

A beteg bal lába béna, gyógytornászt szeretne (korábban feküdt a mozgás rehabilitációs osztályon).

A gyógytornász elmondta, nagyon kevesen vannak, más osztályok betegeit igen korlátozottan tudják ellátni. A mozgásrehabilitációs osztály főorvosa indokoltnak tartja a beteg kívánságát, de a tornászok idejébe nehezen férne bele. Az a javaslatom, hogy tanítson be a gyógytornász egy ápolót, szerinte nem járható út. Megpróbál időt biztosítani egy gyógytornászsegédnek. Vissza fogja venni az osztályra. … Hibát követtem el: a panasz elhangzásakor az osztályvezető főnővér nem volt az osztályon. Az ő megkerülésével intézkedtem, pedig az amúgy sem jó viszonyunk miatt jobb lett volna, ha előbb megbeszélem vele.

A betegjogi képviselő a fenti esetben legalább utólag rájön, hogy a hibát követett el, ami ráadásul nem is betegjogi természetű. Egy másik alkalommal sokkal súlyosabb szituációban jár el helytelenül, és még fel sem ismeri, hogy rossz megoldás született: Az ellátás anomáliáit tárgyaló részben említett alkoholistának tűnő beteg bántalmazásának ügyében ez a megoldás születik:

A panasz a bánásmód volt. A beteg, hozzátartozó és a mentők közötti kommunikáció létrehozása megoldotta a problémát. Ajánlás: A mentőszállítók felvilágosítása az ittasság és a sérülésből eredő zavartság differenciálása tekintetében.

Hogy az eljárást a betegjogi képviselő szó nélkül tudomásul veszi, arra hívja fel a figyelmet, hogy a betegjogi képviselőknek is lehetnek egyes stigmatizált betegcsoportokkal szembeni előítéletei. Ezekre a felkészítésük során különösen figyelemmel kellene lenni.”

Gyukits első idézete tőlem származik, és most is készséggel elismerem, hogy legalább két súlyos hibát vétettem: 1. nem a megfelelő szinten kezeltem a problémát (az eljárni köteles osztályvezető főnővérrel kellett volna megbeszélnem a panaszt, és ha nem oldja meg, akkor egy szinttel feljebb menni); 2. túlléptem a kompetenciahatáromon (tudniillik, a betegképviselőnek nem az ellátás megszervezése a feladata, hanem a panasz “illetékes helyre” való továbbítása és a probléma megoldásának figyelemmel kísérése).

A második idézet viszont nem tőlem való. Az a történet más betegképviselő története. Tehát, itt Gyukits beállításával ellentétben nem egy képviselő mind súlyosabb hibáiról van szó, hanem két személy vét különböző típusú hibákat (ha ugyan a második esetben egyáltalán hibát vétett). Ez a csúsztatás jól mutatja a szociológus szereptévesztését. Neki nem az lett volna a dolga, hogy egy betegképviselő romlásáról alkosson értékítéletet (“sokkal súlyosabb szituációban jár el helytelenül”), és ennek magaslatáról megfeddje őt (“és még fel sem ismeri, hogy rossz megoldás született”), hanem az, hogy a kísérlet egyik fontos tanúságára, a betegképviselők előítéleteinek jelenvaló veszélyére hívja fel a figyelmet.

Lehet, aránytalanul nagy teret szenteltem a betegképviselők hibázásával kapcsolatos témakörnek és az ezzel kapcsolatos szociológusi “elemzésnek”. De talán e problémakör kezelésének felületessége mutatja leginkább, a kísérlet feldolgozása még korántsem érhet véget. Sok mindent tehetünk még annak érdekében, hogy a munkába állt “állami” betegjogi képviselők, tapasztalataink hasznosítása révén, nálunknál professzionálisabban végezhessék munkájukat.