Alkotmánybírósági döntés a művi meddővététel
törvényi szabályozásáról
Dr. Jakab Tibor indítványára az Alkotmánybíróság 2005. november 12-én
elfogadott határozatával alkotmányellenesnek nyilvánította az egészségügyről
szóló törvénynek azt a rendelkezését, amely szerint a művi meddővététel
családtervezési célból a 35. életévét betöltött vagy három vér szerinti
gyermekkel rendelkező személynél végezhető el.
Az indítvány, az elvi jelentőségű alkotmánybírósági határozat valamint Jakab
Tibor jogalkotásra tett javaslata alább olvasható:
Alkotmánybíróság
Budapest
Donáti utca 35-45.
1015
Tisztelt Alkotmánybíróság!
Név, lakcím alatti lakos
i n d í t v á n y o z o m
hogy az Alkotmánybíróság az 1989. évi XXXII. törvény az Alkotmánybíróságról
1. § b/ pontja, 21. § (2), valamint 37. § alapján állapítsa meg
alkotmányellenességét és semmisítse meg az alábbi jogszabályi rendelkezéseket:
- 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyről 187. § (2) bekezdés első mondatát: "Családtervezési
célból a művi meddővé tétel 35. életévét betöltött vagy három vér szerinti
gyermekkel rendelkező személynél végezhető el"; valamint az (5) bekezdés "-
házasságban, illetve élettársi kapcsolatban élő kérelmező esetén a házastársat
(élettársat) is -" szövegrészét
- 25/1998. (VI. 17.) NM rendelet a művi meddővétételről 3. § (1) bekezdését,
valamint a 6. § (1) bekezdés "- házasságban, illetve élettársi kapcsolatban
élő kérelmező esetén egyidejűleg a házastársat (élettársat) is -"
szövegrészét.
Indoklás
1. Az 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyről (Eütv.) 187. § (2) bekezdés
első mondata sérti:
1.1. az Alkotmány 54. § (1) bekezdésébe foglalt alapvető jogokat: "A
Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi
méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani." Valamint
ellentétes az Alkotmány 8. §-ával: "(1) A Magyar Köztársaság elismeri az
ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása
és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó
szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem
korlátozhatja."
A megtámadott jogszabály sérti azon személyek önrendelkezéshez való jogát, akik
35 évnél fiatalabbak, illetve nincs 3 élő vérszerinti gyermekük.
Az Alkotmánybíróság (többek közt) a 8/1990. (IV. 23.) határozatában értelmezte
az emberi méltóság alkotmányi tartalmát. E szerint az önrendelkezéshez való jog
része az emberi méltósághoz való jognak:
"Az Alkotmánybíróság döntése az emberi méltósághoz való jog
értelmezésén alapul. Ezt a jogot az Alkotmány 54. § (1) bekezdése az alapvető jogok
és kötelességek című Fejezet élén, minden ember veleszületett jogaként
deklarálja. Az Alkotmánybíróság az emberi méltósághoz való jogot az ún.
"általános személyiségi jog" egyik megfogalmazásának tekinti. A modern
alkotmányok, illetve alkotmánybírósági gyakorlat az általános személyiségi jogot
különféle aspektusaival nevezik meg: pl. a személyiség szabad kibontakoztatásához
való jogként, az önrendelkezés szabadságához való jogként, általános cselekvési
szabadságként, avagy a magánszférához való jogként. Az általános személyiségi
jog "anyajog", azaz olyan szubszidiárius alapjog, amelyet mind az
Alkotmánybíróság, mind a bíróságok minden esetben felhívhatnak az egyén
autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra a konkrét, nevesített
alapjogok egyike sem alkalmazható".
Alapvető jogok - így az önrendelkezéshez való jog is - az Alkotmány 8. § (2)
bekezdése értelmében törvényben szabályozhatók, de lényeges tartalmuk nem
korlátozható. Az Alkotmánybíróság működésének kezdetén, 2/1990. (II. 18.)
határozatában, kimunkálta az azóta is következetesen alkalmazott
"szükségességi-arányossági tesztet", melynek egyik megfogalmazása a
következő:
"Az állam akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez, ha másik
alapvető jog és szabadság védelme vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos
érték védelme más módon nem érhető el. Az alapjog korlátozásának
alkotmányosságához tehát önmagában nem elegendő, hogy az másik alapjog vagy
szabadság védelme vagy egyéb alkotmányos cél érdekében történik, hanem
szükséges, hogy megfeleljen az arányosság követelményeinek: az elérni kívánt cél
fontossága és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő arányban
legyen egymással. A törvényhozó a korlátozás során köteles az adott cél
elérésére alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni. Alkotmányellenes a jog
tartalmának korlátozása, ha az kényszerítő ok nélkül, önkényesen történik,
vagy ha a korlátozás súlya az elérni kívánt célhoz képest aránytalan."
[30/1991. (V. 26.) Abh.]
A jogalkotó kimondott célja, amit az önrendelkezéshez való alapvető jog
korlátozásával elérni kíván, az a beavatkozás lehetőség szerinti
megakadályozása: "A törvény a művi meddővététel alkalmazását a
beavatkozással előidézett meddőség alapvetően visszafordíthatatlan jellegére
tekintettel objektív módon meghatározott okokhoz, és a törvényben előírt egyéb
életkori, szociális feltételeken alapuló engedélyezési eljáráshoz köti. A
beavatkozás elvégzésének lehetőség szerinti elkerülésére irányul a kérelmező
(valamint házastársa, élettársa) kötelező tájékoztatása és a tájékoztatásnak
a törvényben előírt tartalma, továbbá a beavatkozás előtti kötelező várakozási
időnek a törvénybe iktatása." [Eütv. 187. §-hoz fűzött miniszteri
indoklás] A művi meddővététel napjainkban - de a jogszabály megalkotása idejében
sem - visszafordíthatatlan. (Különböző mikrosebészeti, illetve mesterséges
megtermékenyítési eljárások jó esélyt adnak a természetes termékenység
helyreállítására, illetve utódok létrehozására.) De még ha az is lenne, nem
involválna semmiféle kényszerítő okot arra, hogy a személyek egy részének a
jogalkotó megtiltsa a fogamzásgátlás (születésszabályozás) egy elfogadott,
világszerte alkalmazott módját.
Feltételezhető, hogy a jogalkotó - ki nem mondott - célja az is lehetett, hogy
"megvédje" a személyeket egy olyan beavatkozástól, aminek következtében,
esetleg visszafordíthatatlan módon, elveszíthetik egy különösen értékes testi
funkciójukat, a nemző/fogamzó képességüket. (Az állam korlátozó gyámkodása.) Az
Alkotmánybíróság 21/1996 (V. 17.) határozatában kimondta: "Önmagának
mindenki árthat, s vállalhat kockázatot, ha képes a szabad, tájékozott és felelős
döntésre. A nagykorúaknak a jog be nem avatkozása széles lehetőséget ad erre, s az
általános személyiségi jogból folyó jog az önmeghatározásra és cselekvési
szabadságra [Alkotmány 54. § (1) bekezdés] garantálja ezt a lehetőséget. Az állam
korlátozó gyámkodása csak a határesetekben alkotmányossági viták tárgya (a
kábítószer élvezésének büntetésétől az eutanáziáig)." Az
Alkotmánybíróság határozatából egyértelműen kitűnik, hogy a megtámadott
jogszabályi korlátozás súlya az elérni kívánt célhoz képest aránytalan. Az
állam korlátozó gyámkodásának ezen formája az emberi életnek egy nagyon fontos
területén, a családtervezés terén korlátozza a személyt cselekvési
szabadságában. Az állam gyámkodása ezen életviszonyok szabályozásakor csak addig
legitim, míg az az autonóm döntést szolgálja nem pedig korlátozza.
Feltételezhető az is, hogy a jogalkotó demográfiai célokból korlátozta a
személyek egy részének testük feletti önrendelkezési jogát. Az indítványozó
egyetért Dr. Ádám Antal, alkotmánybíró párhuzamos indoklásával: "... a
törvényalkotó törekedhet olyan társadalompolitikai, népesedéspolitikai, erkölcsi
szempontok érvényesítésére is, amelyek az Alkotmányban rögzített elveken,
alapjogokon, kötelezettségeken és más alkotmányi értékeken kívül esnek, feltéve
természetesen, hogy ezek a törekvések nem sértik az Alkotmány egyetlen
rendelkezését és nem ellentétesek az alkotmánybírósági határozatokban mindenkire
kötelezővé nyilvánított alkotmányossági követelményekkel sem." [48/1998.
(XI. 23.) Abh.] Az indítványozó az Alkotmányban nem talált olyan elvet,
kötelezettséget, alkotmányi értéket, ami indokolhatná a személy teste fölötti
rendelkezésének korlátozását demográfiai/társadalompolitikai célból.
Feltételezhető továbbá az is, hogy a jogalkotó az állam objektív életvédelmi
kötelezettségének kívánt eleget tenni azzal, hogy az emberi élet (létezés) egyik
nyilvánvaló előfeltételét, az emberi fertilitást védte az utódnemzésről való,
fertilis korban lévő, de a jogalkotó szerint még nem kellő számú utódot nemző
személyek - esetleges - meddőséget eredményező döntésével szemben.
Az alkotmánybíróság a második abortuszdöntésében (is) mindenkire nézve
kötelező módon értelmezte az állam objektív életvédelmi feladatát:
"Az egyes emberek élethez való alanyi joga saját életük biztosítására
szolgál. Az élethez való jogból az államnak nem csupán az a kötelessége
keletkezik, hogy az egyes emberek élethez való alanyi jogát ne sértse meg, és hogy
annak védelméről jogalkotással és szervezési intézkedésekkel gondoskodjék, hanem
általában az emberi életet és létfeltételeit is védenie kell. Az emberi élet
védelme pedig nem korlátozható a jogalanyisággal felruházott, megszületett ember
életére.[...] Az állam életvédelmi feladata minőségileg más, mint az élethez
való egyéni alanyi jogok védelmének összeadása; "az emberi élet"
általában - s következésképpen az emberi élet mint érték - a védelem tárgya.
Ezért az állam objektív, intézményes életvédelmi kötelessége kiterjed a
keletkezőben lévő emberi életre is. Ez a kötelesség - ellentétben az élethez való
alanyi joggal - nem abszolút. Ezért lehetséges, hogy vele szemben más jogokat - így
az anya egészséghez való, vagy önrendelkezési jogát - mérlegelje a
törvényhozó." [48/1998. (XI. 23.) Abh.] Amennyiben az államnak nincsen
abszolút joga a keletkezőben lévő emberi élet védelmére, akkor bizonyosan nincsen
abszolút kötelessége sem és joga sem az emberi élet keletkezése minden
feltételének védelmére, nevezetesen a személy fertilitásának autonóm döntésével
szembeni megvédésére.
Az indítványozó egyetért dr. Zlinszky János, alkotmánybírónak az első
abortuszdöntéshez fűzött párhuzamos indoklásával: "Az anyának az
Alkotmány 54. § (1) bekezdésén alapuló, szélesebb értelemben vett szüléshez való
joga, amelybe beletartozik mind a szülés, mind a nem szülés joga is, vitathatatlanul
az alapvető jogok közé tartozik. Ennek lényeges tartalmát törvény sem
korlátozhatja." [64/1991. (XII. 17.) Abh.] A fogamzóképes nők esetében a
"nem szülés" egyik előfeltétele a teherbeesés megelőzése, a
fogamzásgátlás. A fogamzásgátlás legkockázatmentesebb és legkevésbé megterhelő
módja a művi meddővététel. A művi meddővétételről történő autonóm döntés
korlátozása alkotmányellenes. Természetesen ugyanez vonatkozik a férfiakra is: a
férfinek is alapvető joga, hogy mikor és hány utódot nemz.
Mindazonáltal az államnak van objektív életvédelmi kötelezettsége az emberi
fertilitás, azaz az emberi lét egyik elengedhetetlen feltétele tekintetében. A
jogalkotó feladata annak eldöntése, hogy milyen alkotmányos korlátokat állít az
állam a fogamzó/nemzőképesség megszüntetésére irányuló autonóm döntések elé.
Az indítványozó álláspontja az, hogy ezek a korlátok semmiképpen sem lehetnek
erősebbek, mint amiket az első trimeszterben a művi vetélésről hozható döntés
elé állított a jogalkotó.
Összegezve: A megtámadott jogszabály önkényesen, kényszerítő ok nélkül, a
jogalkotó által tisztázatlan célból korlátozza egyes személyeknek testük feletti
önrendelkezés Alkotmány 54. § (1) bekezdésébe foglalt alapvető alkotmányi jogát.
1.2. Az Eütv. 187. § (2) bekezdés első mondata sérti az Alkotmánynak a
jogállamiság elvét kimondó és ezzel a jogbiztonság elvét involváló 2.§ (1)
bekezdésében foglalt alkotmányi alapelvet. A megtámadott jogszabályi hely a
családtervezési célból kért művi meddővététel feltételeit önkényesen
állapítja meg. A 187. § miniszteri indoklása a korlátozások okaként a beavatkozás
alapvetően visszafordíthatatlan jellegét és a beavatkozás lehetőség szerinti
elkerülését jelöli meg:
A (vitatható) jogalkotói szándékból, alkotmányi célokból, értékekből,
szociális vagy biológiai okokból nem következik, hogy csak azok a személyek
kérhessék meddővé tételüket, akiknek három élő, vérszerinti gyermekük van, vagy
betöltötték a 35. életévüket. A jogalkotói önkényen kívül semmi sem indokolja
azt, hogy a háromnál kevesebb vérszerinti gyermekkel rendelkező, 35 évnél fiatalabb
személyek számára tiltott legyen Magyarországon a fogamzásgátlás (családtervezés)
legkisebb kockázattal járó és - hosszabb távon - legolcsóbb módja, a művi
meddővététel. A gyermekek számának és az életkornak önkényes megállapítását
(az önrendelkezési jog korlátozását) mi sem bizonyítja ékesebben, mint az 1987-1998
közötti szabályozás: "Művi meddővététel családtervezési célból a
Magyarországon állandó jelleggel tartózkodó azon magyar állampolgár nő vagy férfi
kérelmére végezhető el, aki
a) 40. életévét betöltötte, vagy
b) a 35. életévét betöltötte és legalább 3 vér szerinti gyermeke van, vagy
c) 30. életévét betöltötte és legalább 4 vér szerinti gyermeke van." [12/1987.
(VIII. 19.) EüM rendelet a művi meddővétételről. 1998. VI. 30-ig volt hatályos.] A
jogalkotó az Eütv. 187. §-a esetében nem tett mást, mint átvette a korábban
hatályos miniszteri rendelet szabályozási elveit; úgy vélte, hogy annak
"számszerű megkötései" túl szigorúak, és mechanikusan levett belőle
néhány gyermeket és évet.
Összegezve: a megtámadott jogszabályi hely sérti az Alkotmány 2. § (1)
bekezdésébe foglalt jogbiztonság elvét azzal, hogy a fertilis korban lévő személyek
nemző, illetve fogamzóképességéről való döntését (meg)indokolatlan és kellő
megalapozottság nélküli, önkényesen meghatározott feltételekhez köti.
1.3. Az 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyről (Eütv.) 187. § (2) bekezdés
első mondata sérti továbbá: az Alkotmány 70/A §-át, mert indokolatlanul, kellő
megalapozottság nélkül önkényesen az életkoruk, illetve élő gyermekeik száma
alapján korlátozza az emberek egy részét abban, hogy az emberi méltóság jogából
eredő önrendelkezési jogával éljen a családtervezés tekintetében és a test
feletti önrendelkezés terén. . Az Alkotmánybíróság több alkalommal foglalkozott az
Alk. 70/A § (1) bekezdése értelmezésével, e tekintetben (is) az alkotmányi hely
értelmezése kialakult és állandó:
"Az Alkotmánybíróság kialakult gyakorlata szerint az Alkotmány 70/A. §-ának
(1) bekezdésében foglalt rendelkezést a jogegyenlőség általános elvét
megfogalmazó alkotmányi követelményként értelmezi. Több határozatában kimondta,
hogy az alkotmányi tilalom elsősorban az alkotmányos alapjogok tekintetében tett
megkülönböztetésekre terjed ki, abban az esetben, ha a megkülönböztetés nem emberi
jog vagy alapvető jog tekintetében történt, az eltérő szabályozás
alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha az az emberi méltósághoz való
jogot sérti. Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlata során ez utóbbi körben akkor
ítélte alkotmányellenesnek a jogalanyok közötti megkülönböztetést, ha a
jogalkotó önkényesen, ésszerű indok nélkül tett különbséget az azonos
szabályozási kör alá vont jogalanyok között." [845/B/1997. Abh.]
Összegezve: a megtámadott jogszabályi hely sérti az Alkotmány 70/A § (1)
bekezdését azzal, hogy "önkényesen, ésszerű indok nélkül tett
különbséget az azonos szabályozási kör alá vont jogalanyok között" a
tekintetben, hogy a (cselekvőképes) személy önrendelkezése körébe tartozó
családtervezés egyik lehetséges eszközének alkalmazását önkényesen meghatározott
számú utódhoz, illetve életkorhoz köti; ezzel a feltételeknek nem megfelelő
személyeket hátrányos helyzetbe hozza, negatív diszkriminációt alkalmaz velük
szemben, mivel elzárja előlük a fogamzásgátlás egyik legbiztonságosabb,
legkevésbé kockázatos és aránylag kis anyagi teherrel járó módját.
1.4. Az 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyről 187. § (5) bekezdése: "-
házasságban, illetve élettársi kapcsolatban élő kérelmező esetén a házastársat
(élettársat) is -" szövegrésze ellentétes az Alkotmány 54. § (1)
bekezdésébe foglalt alapvető jogokkal, mert sérti az emberi méltósághoz való jog
részét képező magánszférához való jogot. A rendelkezés arra kötelezi a
meddővétételt kérő személyt, hogy a legbensőbb intimszférájához tartozó
döntését (nemző/fogamzóképessége megszüntetése) megossza egy másik személlyel
(házastárs/élettárs). Res ipsa loquitur.
2. 25/1998. (VI. 17.) NM rendelet a művi meddővétételről 3. § (1) bekezdését,
valamint a 6. § (1) bekezdés "- házasságban, illetve élettársi kapcsolatban
élő kérelmező esetén egyidejűleg a házastársat (élettársat) is -"
szövegrész alkotmányellenessége következik az 1.-1.4. pontokban foglaltakból.
3. Az 1989.évi XXXII. törvény 21.§ (3) bekezdése értelmében nem vagyok jogosult
indítványozni az Alkotmánybíróságnál jogszabály nemzetközi szerződésbe
ütközésének megállapítását. Mindazonáltal szeretném a Tisztelt
Alkotmánybíróság figyelmét ráirányítani a következőkre:
3.1. az Eütv. 187. § (3) bekezdése: "Családtervezési célból művi
meddővé tétel kizárólag magyarországi lakóhellyel vagy tartózkodási hellyel
rendelkező magyar állampolgárnál végezhető el." rendelkezés kizárja az
Európai Uniónak (és minden más országnak) hazánkban nemzetközi szerződés alapján
jogszerűen és életvitelszerűen tartózkodó polgárait a művi meddővététel
lehetőségéből.
3.2. az "1982. évi 10. törvényerejű rendelet a nőkkel szembeni
megkülönböztetés minden formájának felszámolásáról 1979. december 18-án New
Yorkban elfogadott egyezmény kihirdetéséről" becikkelyezett nemzetközi
szerződés 16. cikke előírja:
1. A Részes Államok kötelesek megtenni minden szükséges intézkedést a nőkkel
szemben a házassággal és a családi kapcsolatokkal összefüggésben alkalmazott
megkülönböztetések kiküszöbölése végett és különösen kötelesek a férfiak
és a nők egyenlőségének alapján biztosítani:
[...]
e) azonos jogokat arra, hogy szabadon és felelősen dönthessenek gyermekeik
számáról és a gyermekszülések közé eső időközről, valamint hogy hozzájussanak
mindahhoz a tájékoztatáshoz, oktatáshoz és eszközökhöz, amelyek lehetővé teszik
számukra az említett jogok gyakorlását"
Megfontolandó, hogy a nemzetközi szerződés előírása nem foglalja-e magában azt,
hogy a részes államok kötelezettsége biztosítani a fogamzásgátlás elfogadható
egészségügyi kockázatokkal járó módszerinek ismeretét és elérhetőségét mind a
nőknek, mind a férfiaknak.
Tisztelt Alkotmánybíróság! Az 1997. évi CLIV. törvény az egészségügyről 187.
§ (2) bekezdés első mondata: "Családtervezési célból a művi meddővé
tétel 35. életévét betöltött vagy három vér szerinti gyermekkel rendelkező
személynél végezhető el"; az (5) bekezdés "- házasságban, illetve
élettársi kapcsolatban élő kérelmező esetén a házastársat (élettársat) is
-" szövegrésze; valamint a 25/1998. (VI. 17.) NM rendelet a művi
meddővétételről 3. § (1) bekezdése, a 6. § (1) bekezdés: "- házasságban,
illetve élettársi kapcsolatban élő kérelmező esetén egyidejűleg a házastársat
(élettársat) is -" szövegrésze a fentebb kifejtett álláspontom szerint
sérti az Alkotmány 2. § (1), 8.§ (1) és (2), 54. § (1), 70/A. (1) rendelkezéseit
ezért indítványozom megsemmisítésüket.
Pécs, 2005. május 9.
Dr. Jakab Tibor
(Lakcím)
Balogh Zoltán
Elnök Úrnak
Magyar Országgyűlés Emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottsága
Tisztelt Elnök Úr!
Őszinte sajnálatomra a 2006. július 20-án megrendezendő "Eszmecsere a művi
meddővé tételről" c. tanácskozáson nem tudok részt venni, viszont élek azzal
a lehetőséggel, hogy a művi meddővé tétel jogi szabályozásával kapcsolatos
néhány gondolatomat a bizottság elé tárhatom. Javaslataim részletes
indoklásától eltekintek, mert azt az indítványom jórészt tartalmazza, illetve a
43/2005. (XI. 14.) ABh indoklását a T. Bizottság tagjai valamint a tanácskozás
résztvevői bizonyára részleteiben ismerik.
Hozzájárulok ahhoz, hogy a tanácskozás részvevői megismerhessék az indítványom
teljes szövegét.
Javaslataim:
- Az Eütv. 187. § megsemmisített (2) bekezdése újraszabályozásakor a jogalkotó ne
alkalmazzon életkori határt.
Az Alkotmánybíróság a 43/2005. sz. döntésének indoklásában kimondja:
a) "Az egészségügyi beavatkozásokra vonatkozó döntésképesség magában
foglalja, hogy az érintett képes megérteni a döntéshez szükséges információkat;
képes megérteni döntése minden lehetséges következményét; továbbá képes
közölni döntését az orvossal. [...] Tekintettel ugyanakkor arra, hogy egyes
egészségügyi beavatkozások különleges megfontolást igényelnek, speciális
garanciákra van szükség ahhoz, hogy a cselekvőképes személyeket az adott
egészségügyi beavatkozás tekintetében döntésképesnek lehessen tekinteni. Az
önrendelkezés intézményes biztosítékait megkövetelő 54. § (1) bekezdése,
valamint az ifjúság védelméről rendelkező 16. § és 67. § (3) bekezdése
szükségessé teszi, hogy a művi meddővé tételre vonatkozó szabályozás
korlátokat, feltételeket tartalmazzon." [Kiemelés tőlem J. T.]
b) "4.1. A döntésképesség biztosítása és az ifjúság védelme szükségessé
teheti speciális korlátozó rendelkezések megfogalmazását akár életkori határok
[Kiemelés az eredetiben -J. T.] formájában is. Elsősorban a
törvényalkotónak kell mérlegelnie, hogy a művi meddővé tétel feltételeinek
meghatározásakor indokolt-e eltérni a cselekvőképesség általános életkori
határától, és ha igen, akkor milyen mértékben."
Az a) pontban idézettekből következően a művi meddővé tételre vonatkozó
szabályozásnak garanciális szabályokat kell tartalmaznia annak érdekében, hogy a
kérelmező döntése megalapozott legyen, és tudatában legyen döntése minden
következményének. A b) pontban idézettekből pedig az következik, hogy a jogalkotó a
művi meddővé tétel szabályozásakor eltérhet a Ptk. cselekvőképességi
rendszerétől, és e döntésre vonatkozóan magasabb életkori határt is szabhat.
Ugyanakkor az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata értelmében alapvető jog
korlátozásának szükségesnek, célszerűnek és arányosnak kell lennie. Garanciális
szabályok szükségessége az Alkotmánybíróság döntéséből egyértelműen
következik. És következik az is, hogy garanciális elem lehet akár a 18 évnél
magasabb életkori határ is, ez önmagában nem lenne alkotmányellenes. A
célszerűsége (alkalmassága) viszont - nézetem szerint - erősen kétséges, mivel az
arányosság követelményének lehetetlen lenne megfelelni. Eldönthetetlen ugyanis az
életkori szabályozás előkérdése: "Hány évesnek kell az érintettnek ahhoz
lennie, hogy a beavatkozás tekintetében döntésképesnek lehessen tekinteni?"
Ahhoz, hogy a meddővé tételre irányuló döntés nagy valószínűséggel
megalapozott, megfontolt legyen, és az állam is eleget tegyen az intézményes
alapjogvédelmi és ifjúságvédelmi kötelezettségének az életkori szabályozásnál
vannak célszerűbb eszközök is.
- Az Alkotmánybíróság általában célszerűnek és arányosnak ítélte az Eütv.
azon garanciális szabályait, amelyek elősegítik a családtervezési célú
meddővétételt kérők tájékozott és megfontolt döntését:
"Az Eütv. több olyan garanciális rendelkezést foglal magában, amelynek célja,
hogy a kérelmező megfelelő információk birtokában, megfontoltan és szabadon
dönthessen a művi meddővé tétellel kapcsolatos beavatkozásokról. [...] Az
Eütv.-nek a tájékoztatásra és beleegyezésre vonatkozó általános rendelkezései,
valamint a művi meddővé tételhez megkövetelt különleges biztosítékok: az
engedélyezési eljárás, a bővített tájékoztatás, valamint a kötelező
várakozási idő elősegítik a kérelmező megfelelő tájékoztatáson alapuló és
megfontolt döntését."
Viszont a döntésképesség biztosítása és a fiatalság védelme érdekében
szükségesnek tartja "...hogy a művi meddővé tételre vonatkozó szabályozás
korlátokat, feltételeket tartalmazzon." Vagyis, általában elégséges a
garanciarendszer, de az ifjúságra vonatkozóan nem. Az ifjúságvédelem
követelményének eleget lehet tenni olyan szabályozással, amely
a) bizonyos életkor alatt (pl. 30 év) a kérelem benyújtása és a beavatkozás
elvégzése között hosszabb várakozási időt rendel (pl. 1 év).
b) az életmeghosszabbító kezelés visszautasítására vonatkozó rendelkezéshez (20.
§ (7) hasonlóan ismételt tájékoztatást ír elő. Fiatalok esetében a
tájékoztatás kötelező tartalmi elemei közé fel kellene venni az 1992. évi LXXIX.
tv. 9. § (1) a) és b) pontokban foglaltakat is.
(Egy fiatal életében egy év oly hosszú idő, annyi változás történik, hogy szinte
kizárt, hogy elhamarkodott döntéséhez ragaszkodjék.)
- Az indítványomban vétett szakmai hibám miatt az AB nem semmisítette meg a 187. §
(5) bekezdés azon rendelkezését, amely kötelezően elrendeli a házastárs,
élettárs tájékoztatását is. Az Alkotmánybíróság megállapította:
"Az Eütv. 187. § (5) bekezdéséből és az R2. 6. § (1) bekezdéséből
mindazonáltal az következik, hogy a házastárs, illetve élettárs tudta nélkül nem
kerülhet sor a művi meddővé tételre. Ez azt jelenti, hogy a kérelmező
egészségügyi adatai feletti önrendelkezése korlátozott. [Kiemelés tőlem - J. T.]
Az indítványozó az Alkotmány 54. § (1) bekezdésére hivatkozott, ugyanakkor a
magántitokhoz és a személyes adatok védelméhez való jogot az Alkotmány 59. § (1)
bekezdése kifejezetten nevesíti. Ezért az Alkotmánybíróság elutasította az Eütv.
187. § (5) bekezdését és az R2. 6. § (1) bekezdését kizárólag az Alkotmány 54.
§ (1) bekezdése alapján támadó indítványt."
E tárgyban nem adtam be újabb indítványt annak reményében, hogy a nyilvánvalóan
alkotmányellenes szövegrészt a 187. § módosításakor hatályon kívül helyezi maga
a jogalkotó.
Ez esetben is a magzatvédelmi tv. 9. § (1) bekezdésében alkalmazott megoldást
javaslom (lásd 3. lábjegyzet), tehát a házastárs/élettárs tájékoztatása csak
ajánlott ("lehetőleg") legyen.
- A cselekvőképességükben érintett személyek művi meddővé tétele esetében a
gyámhatósági kontrollt elengedhetetlennek tartom.
Javaslom továbbá hogy a nem-cselekvőképes személyek művi meddővé tétellel
kapcsolatos kívánságát figyelembe kelljen venni. Jelenleg a 16. § (5) bekezdése az
irányadó és e szerint "szakmailag lehetséges mértékig" kell a
nem-cselekvőképes személy "véleményét" figyelembe venni. Szövegszerű
javaslatom:
"A cselekvőképtelen, illetve korlátozottan cselekvőképes személyek
művi meddővé tétellel kapcsolatos kívánságát figyelembe kell venni."
Pécs, 2006. július 15.
Dr. Jakab Tibor
43/2005. (XI. 14.) AB határozat Közzétéve a Magyar Közlöny
2005. évi 149. számában AB közlöny: XIV. évf. 11. szám
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabályi rendelkezések
alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló eljárásban - Dr. Harmathy
Attila, Dr. Kovács Péter, valamint Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva
alkotmánybírák különvéleményével - meghozta a következő
h a t á r o z a t o t:
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az egészségügyről
szóló 1997. évi CLIV. törvény 187. § (2) bekezdése alkotmányellenes, ezért azt
2006. június 30-i hatállyal megsemmisíti.
2. Az Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1997. évi
CLIV. törvény 187. § (5) bekezdésének "- házasságban, illetve élettársi
kapcsolatban élő kérelmező esetén a házastársat (élettársat) is -"
szövegrésze alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére
irányuló indítványt elutasítja.
3. Az Alkotmánybíróság a művi meddővé tételről szóló
25/1998. (VI. 17.) NM rendelet 3. § (1) bekezdésének, valamint 6. § (1) bekezdésének
"- házasságban, illetve élettársi kapcsolatban élő kérelmező esetén
egyidejűleg a házastársat (élettársat) is -" szövegrésze
alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló
indítványt elutasítja.
4. Az Alkotmánybíróság a művi meddővé tételről szóló
12/1987. (VIII. 19.) EüM rendelet alkotmányellenességének megállapítására és
megsemmisítésére irányuló eljárást megszünteti.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben
közzéteszi.
I n d o k o l á s
I.
1. Az Alkotmánybírósághoz két indítvány érkezett a művi
meddővé tételről szóló szabályozás egyes elemeinek alkotmányossági
vizsgálatára.
1.1. Az egyik indítványozó az 1992-ben előterjesztett
beadványában a művi meddővé tételről szóló 12/1987. (VIII. 19.) EüM rendelet (a
továbbiakban: R1.) alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését
kezdeményezte. Álláspontja szerint a rendelet formai okból ellentétes az Alkotmány
8. § (2) bekezdésével, mivel az emberek alapvető jogait korlátozó szabályokat nem
törvény tartalmazza. Emellett az indítványozó tartalmi okból is kifogásolta a
szabályozást, mivel az - álláspontja szerint - "indokolatlan (életkor,
illetőleg gyerekszám) korlátozásokat" tartalmaz, és ezáltal sérti az
Alkotmány 8. § (2) bekezdését, valamint az 54. § (1) bekezdését.
A művi meddővé tételről szóló 25/1998. (VI. 17.) NM rendelet (a
továbbiakban: R2.) 7. §-a 1998. július 1-jével hatályon kívül helyezte az
indítványozó által támadott jogszabályt. Az Alkotmánybíróság erről
tájékoztatta az indítványozót, aki ezt követően az R1. alkotmányellenességének
megállapítására irányuló indítványát az R1. "hatályossága időtartamára
vonatkozóan" tartotta fenn, ugyanakkor a megsemmisítés iránti kérelmét
okafogyottnak minősítette. Mindemellett az indítványozó - az Alkotmány 8. § (2)
bekezdésére, valamint az 54. § (1) bekezdésére utalva - kezdeményezte az
egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.) - a
korábbi szabályozást tartalmilag megismétlő - 187. § (2) bekezdés első mondata
alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését.
1.2. A másik indítványozó az Eütv. 187. § (2) bekezdésének
első mondatát az Alkotmány 2. § (1) bekezdésére, 8. § (1) és (2) bekezdésére,
54. § (1) bekezdésére, valamint 70/A. § (1) bekezdésére hivatkozással támadta.
Álláspontja szerint a kifogásolt rendelkezés sérti az önrendelkezési jogot, és
önkényes, diszkriminatív feltételeket tartalmaz.
Az indítványozó emellett támadta az Eütv. 187. § (5)
bekezdésének "- házasságban, illetve élettársi kapcsolatban élő kérelmező
esetén a házastársat (élettársat) is -" szövegrészét, valamint az R2. 6. §
(1) bekezdésének hasonló tartalmú szövegrészét. Megítélése szerint a két
kifogásolt rendelkezés sérti az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből következő
magánszférához való jogot, mert "arra kötelezi a meddővé tételt kérő
személyt hogy a legbensőbb intimszférájához tartozó döntését
(nemző/fogamzóképessége megszüntetése) megossza egy másik személlyel
(házastárs/élettárs)". Az indítványozó ugyanerre az indokra hivatkozva
kezdeményezte továbbá az R2. 3. § (1) bekezdése alkotmányellenességének
megállapítását és megsemmisítését is.
2. Az indítványozók az Alkotmány alábbi rendelkezéseire
hivatkoztak:
"2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus
jogállam."
"8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az
állam elsőrendű kötelessége.
(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és
kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog
lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja."
"54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek
veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem
lehet önkényesen megfosztani."
"70A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén
tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat,
bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy
más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb
helyzet szerinti különbségtétel nélkül."
Az Eütv. 187. §-ának vizsgált rendelkezései:
"(2) Családtervezési célból a művi meddővé tétel 35.
életévét betöltött vagy három vér szerinti gyermekkel rendelkező személynél
végezhető el. A családtervezési célból elvégzett művi meddővé tétel iránt a
16. § (1)-(2) bekezdéseiben meghatározott személyek által benyújtott kérelem
érvényességéhez a gyámhatóság hozzájárulása szükséges."
"(5) A beavatkozás megkezdését megelőzően a beavatkozást
végző egészségügyi szolgáltató kijelölt orvosa a kérelmezőt - házasságban,
illetve élettársi kapcsolatban élő kérelmező esetén a házastársat (élettársat)
is - tájékoztatja a fogamzásgátlás egyéb lehetőségeiről, valamint a beavatkozás
jellegéről, lehetséges kockázatairól és következményeiről."
Az R2. vizsgált rendelkezései:
"3. § (1) A családtervezési célból végzendő művi
meddővétételnek az Eütv. 187. § (2) bekezdésében meghatározott feltételét a
kérelmező személyazonosításra szolgáló igazolványának adataiból, továbbá vér
szerinti gyermekeinek születési anyakönyvi kivonataiból kell megállapítani."
"6. § (1) A beavatkozás megkezdését megelőzően a
beavatkozást végző egészségügyi szolgáltató kijelölt orvosa a kérelmezőt -
házasságban, illetve élettársi kapcsolatban élő kérelmező esetén egyidejűleg a
házastársat (élettársat) is - az Eütv. 13. §-ában meghatározottakon kívül
tájékoztatja
a) a fogamzásgátlás egyéb lehetőségeiről, valamint
b) a beavatkozás jellegéről, lehetséges kockázatairól és
következményeiről, illetve
c) a beavatkozás elvégzése esetén egy későbbi
gyermekvállalás lehetőségeiről."
II.
Az Alkotmánybíróság először azt vizsgálta meg, hogy milyen
alkotmányjogi összefüggés áll fenn az Eütv. 187. § (2) bekezdésében
szabályozott, családtervezési célú művi meddővé tétel és az Alkotmány 54. §
(1) bekezdése között.
1. A művi meddővé tétel (sterilizáció) a nemző- illetve a
fogamzásképességet megakadályozó (megszüntető) invazív orvosi beavatkozás [Eütv.
3. § m) pont; 187. § (1) bekezdés]. Meddővé tételre - mind a férfiak, mind a nők
esetében - sor kerülhet egészségügyi és családtervezési célból.
Az R2. 1. § (2) bekezdése jelentős, és alkotmányossági
szempontból indokolható különbségtételt tartalmaz az egészségügyi és a
családtervezési célú meddővé tétel között:
"A művi meddővé tétel során az ivarmirigyeket eltávolítani vagy
károsítani, továbbá a nemző-, illetve fogamzóképesség végleges elvesztését
eredményező egyéb műtéti beavatkozást elvégezni csak indokolt esetben
a) a beteg egészségének megőrzése, lehetséges mértékű
helyreállítása, ha ez nem lehetséges,
b) az egészségromlás mérséklése
érdekében lehet."
Következésképpen minden szempontból végleges és
visszafordíthatatlan beavatkozásra (castratio, ovariectomia, hysterectomia)
kizárólag egészségügyi indokból kerülhet sor. Ezzel szemben családtervezési
célú meddővé tételre "a legkisebb mértékű beavatkozással járó, de az adott
esetben a terhesség meggátolására leginkább alkalmas" [R2. 1. § (1) bekezdés]
műtéti megoldás férfiak esetében a vasectomia, nők esetében a tuba
uterina elzárása. Mindazonáltal ezen eljárások alkalmazása esetén is kétséges
a nemző-, illetve fogamzásképesség későbbi, műtéti visszaállításának
sikeressége. Ugyanakkor egyes esetekben utóbb is lehetőség van saját, "vér
szerinti" gyermek világra hozatalára az Eütv.-ben szabályozott humán
reprodukciós eljárások segítségével.
Összességében megállapítható, hogy a családtervezési célú
művi meddővé tétel olyan születésszabályozási (fogamzásgátlási) módszer, amely
egyszeri, jelentős kockázattal nem járó beavatkozás eredményeként nagyfokú
biztonságot nyújt a magzat fogantatásának megelőzésében, miközben nem igényel
későbbi anyagi ráfordításokat és odafigyelést. Hátránya ugyanakkor (a műtéttel
szükségképpen együtt járó hátrányokon túl), hogy ennek a módszernek a
választásával a későbbi választási szabadság (a gyermekvállalás lehetősége)
jelentősen leszűkül, bizonyos esetekben megszűnik.
2. Az önrendelkezési jog és a művi meddővé tétel alkotmányos
összefüggéseinek feltárásakor az Alkotmánybíróság tekintetbe vette az
alkotmányos demokráciákban megfigyelhető tendenciákat.
Az Egyesült Államok Legfelső Bírósága 1942-ben alkotmányellenesnek minősítette
az egyes visszaeső bűnelkövetők meddővé tételét elrendelő jogszabályt [Skinner
v. Oklahoma, 316 U.S. 535 (1942)]. A bíróság ebben a határozatban az egyén
alapvető jogai közé sorolta a gyermekvállalásról hozott szabad döntést. Később a
testület a magánélethez való jog alapján ismerte el, hogy a házaspárok és az
együtt élő különnemű személyek szabadon eldönthetik, használnak-e
fogamzásgátló eszközt. [Griswold v. Connecticut, 381 U.S. 479 (1965); Eisenstadt
v. Baird, 405 U.S. 438 (1972).] Napjainkban számos demokratikus jogrendű államban
törvények és bírósági döntések - a fogamzásgátláshoz való jog analógiájára
- nem kérdőjelezik meg, hogy a jogi értelemben döntésképesnek tekintett személyek
életkorra, családi állapotra, saját gyermekek számára tekintet nélkül kérhetik a
művi meddővé tételt. (Például: Egyesült Királyság, Japán, Kanada, Svájc,
Spanyolország.) Mindazonáltal a sterilizációról való döntésképesség korhatára
államonként eltérő, és nem feltétlenül egyezik meg az általános
döntésképesség korhatárával. (Például Ausztriában és Dániában 25 év, az
Egyesült Államokban 21 év, Japánban 20 év, Spanyolországban 18 év.) Több
államban, így Németországban nincs speciális szabályozás a művi meddővé tétel
feltételeiről, azokat - konkrét esetek kapcsán - a bírói gyakorlat alakítja ki.
A fogamzásgátlás és azon belül a művi meddővé tétel
szabadságának biztosítása különös súlyt kapott néhány államban, a faji,
etnikai, nemi vagy más önkényes megkülönböztetést intézményesítő vagy eltűrő
politikai rendszer demokratikus átalakításával összefüggésben. Például a
Dél-afrikai Köztársaságban, 1998-ban elfogadott Sterilisation Act a 18. évet
betöltött, döntésképes személyek számára biztosítja ezt a jogot, abból a
preambulumban megfogalmazott elvből kiindulva, hogy az alkotmányban elismert testi és
pszichológiai integritáshoz való jog magában foglalja a reprodukcióról való szabad
döntés jogát. Ugyanakkor több európai államban és az Egyesült Államokban
előfordult esetek azt is bizonyítják, hogy az önkéntesség és a
diszkrimináció-tilalom elvén alapuló szabályozás ellenére is előfordulhatnak nagy
számú visszaélések a gyakorlatban. Például az Egyesült Államokban az 1970-es
években elfogadott szövetségi szintű szabályok ellenére sor került indiánok,
feketék és más kisebbségek vitatott legitimitású sterilizálására. (Ronald Munson:
Intervention and Reflection. Basic Issues in Medical Ethics. Wadsworth, Belmont,
California, 1988, 420.) A súlyos jogsértésekre azonban nem az önrendelkezés jogot
biztosító szabályok elfogadása miatt került sor, hanem azokkal ellentétesen. A
visszaélések veszélyét növeli, ha hiányzik az egyéni autonómiát biztosító és
hatékony garanciákat tartalmazó szabályozás.
Nemzetközi összehasonlításban kivételesnek mondható az olyan szabályozás, amely
a családtervezési célú meddővé tételt - a döntésképességi korhatáron túl -
objektív feltételektől teszi függővé. (Fehéroroszországban: legalább három
gyermek, vagy betöltött 30. év és két gyermek, vagy nőknél betöltött 35. év,
férfiaknál betöltött 45. év. Szlovéniában: betöltött 35. év.)
A mai - elvi jelentőségű - jogviták egy része a házastársi hozzájárulás
nélkül elvégzett sterilizációra vonatkozik [Egyesült Államokban: Murray v.
Vandevander, Court of Appeals of Oklahoma, Division No.1. 522 P.2d. 302.]; más
részük az orvos és a páciens közötti magánjogi szerződésből eredő
kötelezettségeket érinti (például: tájékoztatási kötelezettség
elmulasztása, felelősség a sterilizációt követő terhesség vagy születés miatt
stb.) [Egyesült Királyságban: Eye v. Measday, (1986) 1 All ER 488; Gold v.
Haringey Health Authority (1988) QB 481]; Németországban: BVerfGE 96, 375. (1997).;
gyakran - legfőképp a kiskorúak és a mentális sérültek esetleges sterilizálása
esetén - a helyettes döntéshozatallal összefüggő kérdések állnak a
jogesetek középpontjában. [a spanyol Alkotmánybíróság gyakorlatában: 215/1994.
(14.07.1994.)]
3. Az Alkotmánybíróság számos alkalommal foglalkozott az Alkotmány 54. § (1)
bekezdésének, valamint az ember saját teste és sorsa feletti rendelkezési jogának a
kapcsolatával, de a művi meddővé tétel alkotmányos összefüggéseiről jelen
ügyben foglal állást először. Az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében elismert emberi
méltósághoz való jogot a 8/1990. (IV. 23.) AB határozatban az "általános
személyiségi jog" alkotmányi megfogalmazásának minősítette. "Az
általános személyiségi jog ’anyajog’, azaz olyan szubszidiárius alapjog, amelyet
mind az Alkotmánybíróság, mind a bíróságok minden esetben felhívhatnak az egyén
autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra a konkrét, nevesített
alapjogok egyike sem alkalmazható." (ABH 1990, 44-45.) Ezt követően az
Alkotmánybíróság számos határozatot hozott az önrendelkezéshez való jog és a
magánszférához való jog mint az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből következő
"különös személyiségi jogok" alapján. [57/1991. (XI. 8.) AB határozat,
ABH 1991, 279.; 1/1994. (I. 7.) AB határozat, ABH 1994, 29, 35-36.; 75/1995. (XII. 21.)
AB határozat, ABH 1995, 376, 380.; 5/1996. (II. 23.) AB határozat, ABH 1996, 47.;
11/1996. (III. 13.) AB határozat, ABH 1996, 240.; 20/1997. (III. 19.) AB határozat, ABH
1997, 85.; 4/1998. (III. 1.) AB határozat, ABH 1998, 71.; 10/2001. (IV. 12.) AB
határozat, ABH 2001, 123.]
Jelen ügy megítélése szempontjából az Alkotmánybíróság
irányadónak tekinti az Alkotmány 54. § (1) bekezdését értelmező több, korábbi
határozatát.
A 22/1992. (IV. 10.) AB határozatban az Alkotmánybíróság
megállapította, hogy "a házasságkötés szabadságához való jog - az
önrendelkezési jog részeként - olyan alapjog, amely alkotmányos oltalom alatt
áll." [ABH 1992, 122, 123. Megerősítve: 183/B/1992. AB határozat, ABH 1995, 598,
602.]
A 64/1991. (XII. 17.) AB határozat megállapította, hogy az emberi
méltósághoz való jog alapján a terhes nők önrendelkezési joga -
alkotmányos korlátok között - kiterjed a terhesség-megszakítás feletti
rendelkezésre. "A terhesség olyan változásokkal jár az anya szervezetében, s -
normális esetben - a gyermeknevelés olyannyira meghatározza az anya további életét,
hogy az Alkotmánybíróság megítélése szerint az abortusz lehetőségének […]
szűk körű kizárása is közvetlenül és lényegesen érinti az anya önrendelkezési
jogát." [ABH 1991, 297, 301.; Megerősítve: 48/1998. (XI. 23.) AB határozat, ABH
1998, 333.]
A 36/2000. (X. 27.) AB határozat kimondta, hogy az Eütv. az
Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglalt emberi méltósághoz való jogot érvényre
juttató garanciális rendelkezéseket tartalmaz a betegek önrendelkezési joga
tekintetében. A betegek jogai közé tartozik - többek között - az egészségügyi
beavatkozásokba való beleegyezés és az ellátás visszautasításának joga is.
[ABH 2000, 241. Megerősítve: 56/2000. (XII. 19.) AB határozat, ABH 2000, 527.]
Az Alkotmánybíróság a gyermekek egyesülési jogának korlátaival
foglalkozó 21/1996. (V. 17.) AB határozatban az emberi méltósághoz való jog és az
egyéni kockázatvállalás összefüggéséről általános érvénnyel mondta ki:
"Önmagának mindenki árthat, s vállalhat kockázatot, ha képes a szabad,
tájékozott és felelős döntésre. A nagykorúaknak a jog be nem avatkozása széles
lehetőséget ad erre, s az általános személyiségi jogból folyó jog az
önmeghatározásra és cselekvési szabadságra [Alkotmány 54. § (1) bekezdés]
garantálja ezt a lehetőséget. Az állam korlátozó gyámkodása csak a határesetekben
alkotmányossági viták tárgya (a kábítószer élvezésének büntetésétől az
eutanáziáig)." (ABH 1996, 74, 80.)
Számos egyéb mellett ezt a szempontot is alapul véve az
Alkotmánybíróság a 22/2003. (IV. 28.) AB határozatban a saját halálról való
döntés jogát ismerte el az Alkotmány 54. § (1) bekezdése alapján. "A
gyógyíthatatlan beteg döntése arról, hogy életének a rá váró szenvedésekkel
teli hátralévő részét nem akarja végigélni, a beteg önrendelkezési jogának
része, így vonatkoznak rá az Alkotmány 54. § (1) bekezdésének rendelkezései. A
saját haláláról való döntés ugyanis mindenkit megillet, függetlenül attól, hogy
egészséges vagy beteg, és ha beteg, betegsége az orvostudomány szerint
gyógyítható-e vagy nem. (…) A világnézeti szempontból semleges alkotmányos
alapokon álló jogrendszer ugyanis sem helyeslő, sem helytelenítő álláspontot nem
foglalhat el az ember saját életének befejezését elhatározó döntésével
kapcsolatban; itt olyan szféráról van szó, melytől az államnak főszabályként
távol kell magát tartania. Az állam e körben csak annyiban jut szerephez, amennyiben
ezt az élethez való jogra vonatkozó intézményvédelmi kötelezettsége
elkerülhetetlenül szükségessé teszi." (ABH 2003, 235, 261.)
Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből és a 60. § (1)
bekezdéséből vezette le az önrendelkezési jogtól elválaszthatatlan, a személyiség
integritásához való jogot. "Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata - a
8/1990. (IV. 25.) AB határozattól kezdve - az emberi méltósághoz való jogot, mint
"általános személyiségi jogot" fogja fel, amely magában foglalja a
személyiség szabad kibontakoztatásához való jogot. Az Alkotmánybíróság továbbá
a lelkiismereti szabadság jogát a 64/1991. (XII. 17.) AB határozat összefüggésében
szintén a személyiség integritásához való jogként értelmezte. (Az állam nem
kényszeríthet senkit olyan helyzetbe, amely meghasonlásba vinné önmagával, azaz
amely összeegyeztethetetlen a személyiségét meghatározó valamely lényeges
meggyőződésével.)" [4/1993. (II. 12.) AB határozat, ABH 1993, 48, 51.]
Mindemellett irányadónak számít az Alkotmánybíróságnak az a korábbi
megállapítása, hogy a lelkiismereti szabadságnak az orvosi tevékenység során is
érvényesülnie kell, ezért az orvos lelkiismereti okból megtagadhatja a munkakörének
nem szükségszerű részét képező beavatkozások elvégzését. [64/1991. (XII. 17.)
AB határozat, ABH 1991, 297, 315.]
Az alkotmánybírósági gyakorlat alapján megállapítható, hogy az
Alkotmány 54. § (1) bekezdése széles körű védelemben részesíti a szabad,
tájékozott és felelősségteljes döntésre képes ember saját teste és sorsa feletti
rendelkezési jogát. A jelen ügy szempontjából annak van jelentősége, hogy az
önrendelkezéshez való jog alapján az emberek - az Alkotmány rendelkezéseivel
összhangban lévő jogszabályi korlátok között - szabadon dönthetnek a családi
élet, a házasság, a gyermekvállalás kérdéseiben.
A testület gyakorlatából következik továbbá, hogy az orvosi
beavatkozások feletti önrendelkezési jog (egészségügyi önrendelkezési jog) tágabb
kategória az egészségügyi beavatkozások visszautasításához való jognál. Az
Alkotmánybíróság ezt elismerte a művi terhesség-megszakítás esetében [64/1991.
(XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 301.; 48/1998. (XI. 23.) AB határozat, ABH 1998,
333.], és általában véve is [36/2000. (X. 27.) AB határozat, ABH 2000, 241.; 56/2000.
(XII. 19.) AB határozat, ABH 2000, 527.]. Szűk körű kivételt fogalmazott meg a
22/2003. (IV. 28.) AB határozat, amely az életmentő és életfenntartó kezelések
visszautasításához és megszüntetéséhez való jogot ismerte el, de nem terjesztette
ki az önrendelkezési jogot az orvosi segítséggel történő öngyilkosságra.
4. Az Eütv. 187. § (2) bekezdésének az indítványozó által támadott első
mondata - vagylagosan - két objektív feltételtől teszi függővé a családtervezési
célú művi meddővé tételt. A kérelmezőnek vagy 35 évnél idősebbnek kell lennie,
vagy három vér szerinti gyermekkel kell rendelkeznie. Az Alkotmánybíróság ezt a két
rendelkezést az emberi méltósághoz való jogból származó önrendelkezési jog
korlátozásának tekinti. Aki - a szükséges információk birtokában - képes
felelősségteljes és indokolható döntést hozni családi, illetve házaséletéről, a
fogamzásgátlásról és a gyermekvállalásról, annak az állam nem tilthatja meg, hogy
- saját életfelfogásának megfelelően, vagy szociális és anyagi körülményeit
mérlegelve - művi meddővé tétel révén akadályozza meg, hogy gyermeke, illetve
több gyermeke szülessen.
Az önrendelkezéshez való jogból az következik, hogy az állam nem
vállalhatja át az emberektől a fogamzásgátló módszerek és eszközök közötti
választás, az előnyök és a hátrányok mérlegelésének felelősségét; ez
indokolatlan paternalizmus volna. Ami az egyik embernek súlyos teher, az másnak nem
feltétlenül jelent hátrányt, ezért az állami szabályozás nem is képes a minden
egyén számára egyformán "előnyös" megoldás kialakítására.
Mindemellett az Alkotmánybíróság hangsúlyozza, hogy a
családtervezés, a fogamzásgátlás kérdéseiben való döntés gyakran nem elszigetelt
egyéni választás, hanem házastársak vagy különnemű élettársak közös
mérlegelésen alapuló döntése. A művi meddővé tétel iránti igény a leggyakrabban
akkor jelentkezik, amikor a házastársak már nem kívánnak több gyermeket vállalni,
és a sterilizációt tekintik célszerű, hatékony megoldásnak.
Az indítvány és az Eütv. hatályos rendelkezése alapján az
Alkotmánybíróságnak kizárólag a tiltó szabályozásról kellett állást foglalnia.
Jelen ügyben a testületnek nem kellett eldöntenie azt, hogy az érintett személyeknek
joguk van-e kikényszeríteni az államtól meghatározott egészségügyi beavatkozások,
sterilizációs műtétek elvégzésének anyagi, intézményi és személyi feltételeit.
III.
Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 54. § (1) bekezdése és a 8. §
(2) bekezdése alapján megvizsgálta az önrendelkezéshez való jog - Eütv. 187.
§ (2) bekezdésének első mondatában lévő - korlátozásának alkotmányosságát.
1. Az Alkotmánybíróság a 22/2003. (IV. 28.) AB határozatban foglalta össze az
emberi méltósághoz való jogból levezetett részjogosultságok
korlátozhatóságáról kialakított gyakorlatát. "Az emberi méltósághoz való
jognak az Alkotmánybíróság az alapjogok sorában megkülönböztetett jelentőséget
tulajdonít. Ez abból is kitűnik, hogy ez a jog, az élethez való joggal együtt, az
Alkotmánynak az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó fejezete élén
helyezkedik el, azt az Alkotmány az ember veleszületett jogaként deklarálja, ezért
az, a 23/1990. (X. 31.) AB határozat szóhasználata szerint ’minden mást megelőző
legnagyobb érték’ (ABH 1990, 88, 93.). Már ebben a határozatban megfogalmazást
nyert az Alkotmánybíróságnak azon álláspontja is, hogy az emberi élethez és az
emberi méltósághoz való jog elválaszthatatlan egységet alkotó oszthatatlan és
korlátozhatatlan alapjog. A későbbiek során azután az Alkotmánybíróság elvégezte
annak kimunkálását is, milyen összefüggésben érvényesül az emberi méltóság
korlátozhatatlansága. Arra az álláspontra helyezkedett, hogy az emberi méltósághoz
való jog csupán az emberi státus meghatározójaként, csak az élettel együtt
fennálló egységben abszolút és korlátozhatatlan [64/1991. (XII. 17.) AB határozat,
ABH 1991, 297, 308, 312.]. Ezért anyajog mivoltából levezetett egyes
részjogosítványai (mint például az önrendelkezéshez és a személy testi
integritásához való jogok) az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint bármely más
alapjoghoz hasonlóan korlátozhatók [75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995, 376,
383.]." (ABH 2003, 235, 260.)
Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az emberek egyes alapvető
jogainak korlátozásához legitim cél lehet mások alapvető jogainak védelme
[először: 2/1990. (II. 18.) AB határozat, ABH 1990, 18, 20.], továbbá az állam
intézményes (objektív) alapjog-biztosítási kötelezettsége [először: 64/1991.
(XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 302.], valamint egyes alkotmányos közcélok
érvényesítése [például: 56/1994. (XI. 10) AB határozat, ABH 1994, 312, 313.].
Az állam csak abban az esetben korlátozhatja az alapjogokat, ha az említett legitim
célok védelme más módon nem érhető el. "Az alapjog korlátozásának
alkotmányosságához tehát szükséges, hogy a korlátozás megfeleljen az arányosság
követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott
alapjogsérelem súlya megfelelő arányban legyenek egymással. A törvényhozó a
korlátozás során köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt
alkalmazni." (Összefoglalóan: 879/B/1992. AB határozat, ABH 1996, 401.) Mindebből
következik, hogy az indokolás II.4.1. pontjában említett "az Alkotmány
rendelkezéseivel nem igazolható korlátok" konkrét mércéje jelen ügyben a
tiltó, illetve korlátozó szabályozás a cél elérésére való alkalmassága,
továbbá szükségessége és arányossága.
2. Az Eütv. 187. § (2) bekezdésének első mondatában lévő, az
önrendelkezési jogot korlátozó két rendelkezéshez népesedéspolitikai közcél,
valamint az állam intézményes alapjog-védelmi kötelezettsége rendelhető. Az
Alkotmánybíróság ezeket külön-külön vizsgálta meg.
A családtervezési célú művi meddővé tétel 3 vér szerinti
gyermek lététől vagy a betöltött 35. életévtől való függővé tételének
indokaként vehető számításba demográfiai, népesedéspolitikai célok
teljesítése. Köztudomású tény, hogy Magyarországon csökken a népesség, és a
korösszetétel egyre kedvezőtlenebb. A hátrányos folyamatok megállítása legitim
jogalkotói cél. Az állam a születések számának emelkedése érdekében számos
eszközzel rendelkezik. Népesedéspolitikai szempontok - az Alkotmány keretei között -
megjelenhetnek például az adópolitikában, a társadalombiztosítási szabályozásban,
s mindenekelőtt a családi és anyasági támogatások kialakításánál.
A kedvezőbb demográfiai mutatók elérésére a demokratikus államokban nem az
önrendelkezési jog korlátozása a célravezető eszköz, hanem az említett
közteher-viselési és szociálpolitikai szabályozás, valamint a
születésszabályozási kultúra fejlesztése. Csak az alapvető jogokat el nem ismerő
politikai rendszerekben lehet szélsőségesen tiltó és korlátozó népesedéspolitikai
eszközökkel - pozitív vagy negatív irányban - befolyásolni a népszaporulatot. A
fogamzásgátlás adminisztratív korlátozásával nem az élve születések, hanem a
terhesség-megszakítások száma növekszik. (Európában az abortuszt legkevésbé
korlátozó skandináviai államokban és Hollandiában a művi terhesség-megszakítások
száma a legalacsonyabbak közé tartozik.) Ezeket az összefüggéseket felismerve, az
Alkotmánybíróság az abortusz-szabályozás alkotmányosságának vizsgálatakor
[64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297.; 48/1998. (XI. 23.) AB határozat, ABH
1998, 333.] a terhes nő önrendelkezési jogával szemben nem mérlegelt
népesedéspolitikai közcélokat, hanem az állam életvédelmi kötelezettségére
helyezte a hangsúlyt.
Mindezek alapján az Alkotmánybíróság arra a következtetésre
jutott, hogy az önrendelkezési jognak az Eütv. 187. § (2) bekezdésében
megnyilvánuló korlátozása nem alkalmas és ezért értelemszerűen nem is
szükséges eszköz az egyébként legitim népesedéspolitikai célok
megvalósítására.
3. Az Eütv. 187. § (2) bekezdésének első mondatában lévő
mindkét jogkorlátozó rendelkezéssel összefüggésben vizsgálható az állam intézményes
alapjog-védelmi kötelessége. A családtervezési célú művi meddővé tétel
ideális esetben visszafordítható, de olykor végleges, megváltoztathatatlan
következményekkel jár. Reális veszély, hogy a kérelmező a lehetséges
következmények kellő ismeretének hiányában dönt a meddővé tétel mellett. Azzal
is számolni kell, hogy a meddővé tételt kérő később - társas, családi
kapcsolatának megváltozásával, életszemléletének módosulásával - természetes
úton, saját gyermeket szeretne, de a korábbi meddővé tétel miatt arra nincs
lehetősége (és így legfeljebb az in vitro fertilizáció jöhet számításba).
Mindezek miatt az Alkotmánybíróságnak az objektív alapjogvédelem körében
figyelemmel kellett lennie az önrendelkezés intézményes garanciáit megkövetelő 54.
§ (1) bekezdésre, a gyermekek védelmét előíró 67. § (1) bekezdésre, az ifjúság
védelméről rendelkező 16. §-ra és 67. § (3) bekezdésére, valamint az állam
egészségvédelmi feladatait körvonalazó 70/D. §-ra. Így az Alkotmánybíróság azt
vizsgálta, hogy alkotmányosan indokolt-e az önrendelkezés, az egyéni választás
hosszú távú szabadságának intézményes biztosítása, a gyermekek és az ifjúság
védelme, illetve az egészségvédelmi közfeladatok teljesítése érdekében a
betöltött 35. évtől, illetve a 3 vér szerinti gyermek meglététől függővé tenni
a családtervezési célú meddővé tételt.
3.1. Az Alkotmány 67. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy minden gyermeknek
joga van a családja, az állam és a társadalom részéről arra a védelemre és
gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéshez
szükséges. Ebből következően a gyermekek alapvető jogainak a védelmére
garanciális jellegű szabályokat kell kialakítani. Az Alkotmánybíróság korábban
kifejtette, hogy a következmények felmérésére való képességének hiányára
tekintettel a kiskorúak védelmére megalkotott jogszabályok alapjog korlátozásával
is járhatnak [21/1996. (V. 17.) AB határozat, ABH 1996, 74, 80.]. Ezért az
Alkotmánybíróság az Alkotmánnyal összhangban lévőnek találta az Eütv. 187. §
(2) bekezdésének első mondatát abban a vonatkozásban, hogy a gyermekek (a 18 év
alattiak) nem dönthetnek a családtervezési célú művi meddővé tételről.
3.2. A magyar jog szabályai szerint a 18. életévet betöltött
személyekről feltételezhető, hogy cselekedeteik jogi következményeit fel tudják
fogni. [a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban:
Ptk.) 12. §]. Vannak azonban olyan személyek is, akik mentális állapotuk miatt annak
ellenére nem képesek felfogni cselekedeteik jogi következményeit, hogy 18 évesnél
idősebbek. Ők - hasonlóan a 18 évesnél fiatalabbakhoz - nem tehetnek meg önállóan
minden jognyilatkozatot, hanem (attól függően, hogy milyen következményekről van
szó) vagy egyáltalán nem, vagy csak korlátok között végezhetnek jogcselekményt,
tehetnek nyilatkozatot. Az egészségügyi ellátással összefüggő jogok gyakorlása
tekintetében megvalósuló korlátozásokat a Ptk. és az Eütv. indítvánnyal nem
érintett rendelkezései tartalmazzák, ezért azokat az Alkotmánybíróság nem
vizsgálta.
Az Eütv. támadott rendelkezése a magyar jog szerint egyébként
cselekvőképesnek tekintett személyek egy csoportját is elzárja az önrendelkezési
jog gyakorlásától. Ha nem népesedéspolitikai közcélok, hanem az állam
intézményes alapjog-védelmi kötelezettsége szolgál az alapjog-korlátozás
indokául, akkor egyfelől az lehet a kiinduló feltételezés, hogy a korlátozással
érintett személyek nem rendelkeznek a művi meddővé tételre vonatkozó döntéshozatali
képességgel, mivel nem képesek felmérni döntésük rendkívüli
következményeit. Másfelől szóba jöhet, hogy az állam egészségvédelmi és
ifjúságvédelmi feladatai indokolják a tiltást.
Az Alkotmánybíróság a 36/2000. (X. 27.) AB határozatban kifejtette, hogy a Ptk.
szerinti cselekvőképesség és az egészségügyi ellátásokra vonatkozó
döntésképesség fogalmai nem feltétlenül esnek egybe. "A nemzetközi tendenciák
alapján megállapítható, hogy az egészségügyi ellátás során az önrendelkezési
jog érvényesíthetősége kiemelt hangsúlyt kap, a ’beleegyezési képesség’ vagy
a ’döntéshozatali képesség’ fogalmai önálló tartalommal bírnak. Az Eütv.
vizsgált szabályai a Ptk. fogalmaihoz igazodnak, (…). Nem hagyható azonban figyelmen
kívül, hogy a Ptk.-ban szereplő cselekvőképesség fogalmát ’az ügyei viteléhez
szükséges belátási képesség’ meghatározását eredendően és elsősorban a
vagyonjogi nyilatkozatok érvényességi feltételeként alkották meg. E fogalomrendszer
más jogágakba történő átvétele az adott terület sajátosságainak feltétlen
figyelembevételével történhet." (ABH 2000, 260.) Tehát az egészségügy terén
nem a vagyoni vonatkozású szerződéseknél megkövetelt, az ügyek viteléhez
szükséges belátási képességről, hanem az egészséget, testi épséget, életet
befolyásoló események megértéséről van szó.
Az egészségügyi beavatkozásokra vonatkozó döntésképesség
magában foglalja, hogy az érintett képes megérteni a döntéshez szükséges
információkat; képes megérteni döntése minden lehetséges következményét;
továbbá képes közölni döntését az orvossal. A Ptk. szerint nem teljesen
cselekvőképes személy is lehet döntésképes egyes egészségügyi vizsgálatok,
beavatkozások tekintetében. [Például, a Ptk. 14. § (6) bekezdés 8. pontja alapján a
cselekvőképesség korlátozottságáról döntő bíró kifejezett rendelkezése
hiányában az egészségügyi ellátással összefüggő jogok gyakorlása nem
korlátozott.] Tekintettel ugyanakkor arra, hogy egyes egészségügyi beavatkozások
különleges megfontolást igényelnek, speciális garanciákra van szükség ahhoz, hogy
a cselekvőképes személyeket az adott egészségügyi beavatkozás tekintetében
döntésképesnek lehessen tekinteni. Az önrendelkezés intézményes biztosítékait
megkövetelő 54. § (1) bekezdése, valamint az ifjúság védelméről rendelkező 16.
§ és 67. § (3) bekezdése szükségessé teszi, hogy a művi meddővé tételre
vonatkozó szabályozás korlátokat, feltételeket tartalmazzon.
Az Eütv. több olyan garanciális rendelkezést foglal magában, amelynek célja, hogy
a kérelmező megfelelő információk birtokában, megfontoltan és szabadon dönthessen
a művi meddővé tétellel kapcsolatos beavatkozásokról. Az Eütv. 187. § (5)
bekezdése kimondja: "A beavatkozás megkezdését megelőzően a beavatkozást
végző egészségügyi szolgáltató kijelölt orvosa a kérelmezőt - házasságban,
illetve élettársi kapcsolatban élő kérelmező esetén a házastársat (élettársat)
is - tájékoztatja a fogamzásgátlás egyéb lehetőségeiről, valamint a beavatkozás
jellegéről, lehetséges kockázatairól és következményeiről. A (4) bekezdés
szerint - különleges egészségügyi indok hiányában - a "művi meddővé tétel
elvégzésére a kérelem benyújtását követő 3 hónap elteltével kerülhet
sor". A művi meddővé tétel engedélyezésének menetét az R2. határozza meg, s
2. § (2) bekezdése garanciális elemként rögzíti, hogy a "kérelem a műtét
elvégzése előtt - szóban is - visszavonható". Az Eütv.-nek a tájékoztatásra
és beleegyezésre vonatkozó általános rendelkezései, valamint a művi meddővé
tételhez megkövetelt különleges biztosítékok: az engedélyezési eljárás, a
bővített tájékoztatás, valamint a kötelező várakozási idő elősegítik a
kérelmező megfelelő tájékoztatáson alapuló és megfontolt döntését.
4. A 35. életév, illetve a 3 vér szerinti gyermek vagylagos megkövetelése két
külön feltételnek minősül. Alkotmányossági szempontból a két feltétel között
lényeges különbség van.
4.1. A döntésképesség biztosítása és az ifjúság védelme szükségessé teheti
speciális korlátozó rendelkezések megfogalmazását akár életkori határok
formájában is. Elsősorban a törvényalkotónak kell mérlegelnie, hogy a művi
meddővé tétel feltételeinek meghatározásakor indokolt-e eltérni a
cselekvőképesség általános életkori határától, és ha igen, akkor milyen
mértékben. A 35. év meghatározásával a törvényhozó egyfelől az ifjúság
védelmét helyezte előtérbe. Másfelől azt a - korábbi évtizedekben uralkodó -
felfogást juttatta kifejezésre, hogy a 35. év alatti szülés jár kevesebb
kockázattal a magzat (újszülött) és az anya számára. Az Eütv. ugyanakkor nem
zár ki minden 35. év alatti személyt a művi meddővé tételből: akinek három vér
szerinti gyermeke van, az a 35. év felettiekkel azonos feltételek mellett jogosult a
beavatkozásra. Ezért a családtervezési célú művi meddővé tétel jelenlegi
szabályozási konstrukciójának alkotmányossága az életkori határhoz kapcsolódó
alapjog-korlátozó feltétel alkotmányossági megítélésétől függ.
4.2. Az Alkotmánybíróság szerint sem népesedéspolitikai szempontok, sem az állam
egészségvédelmi kötelessége nem teszi alkotmányosan elfogadhatóvá, hogy az Eütv.
a vér szerinti gyermekek számától teszi függővé az alapjog-érvényesítést.
4.2.1. Az állam nem írhatja elő az emberek számára az ideálisnak
tartott gyermekszámot, és nem juttathatja érvényre a legitim népesedés- és más
társadalompolitikai szempontokat az 54. § (1) bekezdésén alapuló önrendelkezési jog
sérelmével. Ahogyan azt az Alkotmánybíróság a jelen határozat indokolásának
III.2. pontjában kifejtette, az önrendelkezési jognak az Eütv. 187. § (2)
bekezdésében megnyilvánuló korlátozása nem alkalmas és ezért értelemszerűen nem
is szükséges eszköz az egyébként legitim népesedéspolitikai célok
megvalósítására. Emellett az alapjog-érvényesítés attól sem tehető függővé,
hogy a szülőknek vér szerinti vagy örökbe fogadott gyermekeik vannak-e.
4.2.2. Kivételes esetekben az államnak az Alkotmány 70/D. § (1)
bekezdésén alapuló egészségvédelmi kötelessége elsőbbséget élvezhet a
döntésképes egyén választásával szemben. Az Alkotmány alapján nem
kifogásolható, ha törvény tiltja az egészség végleges károsodásával járó és
ésszerűen nem indokolható műtéti beavatkozások elvégzését. Az Alkotmány ugyanis
nem garantálja az emberek számára az "öncsonkításhoz való jogot". A művi
meddővé tétel esetében azonban jellemzően nem erről van szó, az nem tekinthető
puszta egészségkárosító beavatkozásnak.
Az Eütv. egészségügyi indokból és családtervezési célból
teszi megengedetté a művi meddővé tételt [187. § (1) bekezdés]. Az Eütv.
szövegezéséből és az R2. 2. és 4. §-ából következően a művi meddővé tétel
egészségügyi indoka a kérelmező személy testi betegsége vagy genetikai ok lehet. (A
szabályozás ezen részének alkotmányossági vizsgálata nem tárgya a jelen
eljárásnak.) Az ENSZ Egészségügyi Világszervezete definíciója szerint az
"egészség a testi, szellemi és szociális teljes jólétnek állapota és nemcsak
betegség vagy fogyatékosság hiányából áll". (Az Egészségügyi
Világszervezet Alkotmányának becikkelyezéséről szóló 1948. évi XII. törvény
preambuluma.) Ez a megközelítés azt mutatja, hogy az egészség-betegség
meghatározása nem azonosítható a klinikai gyakorlatban érvényesülő
szemléletmóddal (fajtipikus vagy annál jobb szervműködésre való képesség), hanem
olyan testi és szellemi állapot, amely lehetővé teszi a társadalomban való minél
hosszabb és testi-lelki gondoktól mentes életet. Mindezekkel az Alkotmány összhangban
van, mivel a 70/D. § (1) bekezdésében "testi és lelki egészség" szerepel,
az 54. § (1) bekezdéséből pedig - egyebek mellett - a személyiség integritásához
való jog következik. Az Alkotmánybíróság mindebből az alábbi lényeges
következtetéseket emeli ki a sterilizációval összefüggésben.
Az ivarmirigyek eltávolítása, károsítása, illetve a nemző- vagy
fogamzóképesség megszüntetése (amelyre az Eütv. szerint csak egészségügyi
indokból kerülhet sor) nem értékelhető önmagában, hanem csak az elérni
kívánt céllal összevetve. (A családtervezési célú meddővé tétel ideális
esetben nem jár végleges, visszafordíthatatlan következményekkel.) Az Eütv. szerint
a testi betegség miatti sterilizáció kifejezetten a testi egészség megőrzése,
illetve az egészségromlás mérséklése érdekében végezhető el. Így a beavatkozás
összességében, az elért előnyöket is figyelembe véve, nem eredményez okvetlenül
egészségromlást. Emellett a véglegességet sem lehet általánosságban kijelenteni az
in vitro fertilizációs eljárások, valamint egyes beavatkozások műtéti
visszafordításának lehetősége miatt.
A művi meddővé tétel célja nem kizárólag a testi egészség
védelme lehet. A személy testi egészsége mellett figyelemmel kell lenni szellemi
állapotára, családi és egyéb körülményeire. A 34/1992. (VI. 1.) AB határozatban
az Alkotmánybíróság általánosságban foglalt állást a személyiség egyes
aspektusainak egymáshoz való viszonyáról. A határozat indokolása megállapította:
"Az általános személyiségi jog alkotmányos összefüggésében a jognak (…)
nemcsak az egyes (egyedi) személyeket kell egyenlő méltóságú személynek tekinteni
és kezelni, hanem magának a személyiségnek a különböző szintjeit és tartalmi
vonatkozásait tekintve sem lehet különbséget tenni.
(…) A testi épség és egészség joga nem értékesebb vagy
védelemre érdemesebb jog az individuális szabadságjogoknál vagy például az
önrendelkezési jognál." (ABH 1992, 197-199.)
Összességében megállapítható, hogy a testi és szellemi egészség védelmében,
illetve a személyiség integritásának megőrzése érdekében is sor kerülhet olyan
egészségügyi beavatkozásra, amely önmagában véve a testi egészség
csorbításának minősülne. A beavatkozás megengedhetőségének vizsgálatakor mindig
mérlegelni kell a személyiségvédelmi célokat és az igényelt egészségügyi
eszközöket, módszereket. A hatályos jogi szabályozás és az orvosi gyakorlat számos
ilyen beavatkozást ismer el, például a transzszexuális személyek nemének műtéti
megváltoztatását, szervek, szövetek eltávolítását élő személy testéből más -
meghatározott hozzátartozói vagy más szoros érzelmi kapcsolatban lévő - személy
testébe történő átültetés céljából stb.
A beavatkozások törvényi megtiltása mindig a konkrét
személyiségvédelmi céloknak és a műtéti beavatkozás várható következményeinek
összevetése alapján határozható meg. A művi meddővé tételt kérő személy
szociális helyzetének, családi kapcsolatainak, gyermekei számának és állapotának,
továbbá más szempontoknak meghatározó jelentőségük lehet a kérelem
indokoltságát illetően. Tipikus indikációnak számít, amikor a feleség egészségi
állapota miatt (pl. nem szedhet fogamzásgátló tablettát) kerülne sor a férj
sterilizálására (akinél tehát nincs egészségi ok), tekintettel arra, hogy a
vasectomia sokkal egyszerűbb és kevesebb kockázattal járó beavatkozás. Az Eütv.
187. § (2) bekezdésének első mondata mindezekkel szemben nem enged teret az egyéni
szempontok mérlegelésének, taxatív és objektív indikációt tartalmaz.
4.2.3. Az Alkotmánybíróság mindezek alapján úgy ítélte meg, hogy az Alkotmány
54. § (1) bekezdése, valamint 16. §-a és 67. § (3) bekezdése szükségessé
teheti a családtervezési célú művi meddővé tétel korlátozását, de az Eütv.
187. § (2) bekezdésének első mondatában előírt korlátozás túlmegy azon a
mértéken, amit az elérni kívánt alkotmányos célok indokolttá tesznek, ezért aránytalan,
tehát alkotmányellenes.
A szabályozási konstrukció miatt az Alkotmánybíróság nem értékelhette teljesen
elkülönítve a két önálló törvényi feltételt. Ugyanis az alkotmányellenesnek
minősített "három vér szerinti gyermekkel rendelkező" szövegrész
hiányában a szabályozás szigorúbb, korlátozóbb volna, mint jelenlegi formájában.
(A 35. év alatti cselekvőképes személyek akkor sem lennének jogosultak a művi
meddővé tételre, ha 3 vagy több vér szerinti gyermekük van.)
Az Alkotmánybíróság arról nem foglalhatott állást, hogy a
döntésképesség biztosítása és az ifjúság védelme milyen konkrét törvényi
szabályozást követel meg, de jelen ügyben azt meg kellett állapítania, hogy a
legitim célokhoz képest a három vér szerinti gyermek előírása aránytalan.
Amennyiben működnek olyan egészségügyi szolgáltatók, amelyek - az orvostudomány
fejlettsége alapján, az orvosszakmai, technikai stb. feltételeknek megfelelően -
képesek a beavatkozás elvégzésére, akkor az állam az önrendelkezési jogot
aránytalanul korlátozó szabályozással az indokolt beavatkozások elvégzését nem
tilthatja meg.
Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza, hogy a jogalkotó - az
Alkotmány keretei között - az egészségügyi beavatkozásokra vonatkozó
döntésképesség biztosítása és az ifjúság védelme érdekében jogosult olyan
különleges rendelkezéseket megfogalmazni, amelyek nem igazodnak a Ptk.-beli
cselekvőképesség rendszeréhez. Általánosságban elmondható, hogy egyes
beavatkozásokról a gyermekek és a mentális sérültek is képesek autonóm döntést
hozni, más esetekben a teljesen cselekvőképesnek tekintett személyektől is
megkövetelhető, hogy rendkívül körültekintően, a hosszú távú következményekre
is figyelemmel mérlegeljék a beavatkozás melletti és elleni érveket, szempontokat. Az
életkori határok meghúzásakor a törvényhozónak kell mérlegelnie azt is, hogy a
társadalmi mobilitás és életvitel a korábbiakhoz képest jelentősen átalakult,
illetve sokszínűbbé vált. Emellett tekintettel kell lenni arra is, hogy az
orvostudomány és a klinikai infrastruktúra fejlődése miatt ma már kevesebb
kockázattal jár a 35. év feletti szülés.
Az Alkotmánybíróság utal arra, hogy korábbi döntéseiben nem
tekintette aránytalan alapjog-korlátozásnak, ha a jogalkotó konkrét esetben
megnyilvánuló ésszerű indok meglététől tette függővé az önrendelkezési,
illetve lelkiismereti szabadság körébe eső egyéni döntések érvényre jutását.
Alkotmányosnak minősült az a törvényi szabályozás, amely a fegyver nélküli
katonai, illetve a polgári szolgálat kérelmezésével összefüggésben meghatározott
"lelkiismereti okra" való hivatkozást írt elő, mert a lelkiismereti ok
kellően tág kategória ahhoz, hogy kérelmező vallási, erkölcsi vagy egyéb
természetű meggyőződésének megfelelően cselekedhessen. [46/1994. (X. 21.) AB
határozat, ABH 1994, 260, 270.] Nem sérti a terhes nők önrendelkezési jogát, ha a
törvény meghatározott indoktól teszi függővé az abortusz engedélyezését, s
alkotmányos megoldás a legitim indikációnak minősülő súlyos válsághelyzet
"egyes tipikus tényállásainak példálózó jellegű törvénybe foglalása".
[48/1998. XI. 23.) AB határozat, ABH 1998, 333, 359.]
5. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság az Eütv. 187. § (2)
bekezdésének első mondatát - az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII.
törvény (a továbbiakban: Abtv.) 43. § (4) bekezdése alapján, a jogbiztonság
érdekében - 2006. június 30-i hatállyal megsemmisítette. A pro futuro
megsemmisítés arra szolgál, hogy a törvényalkotó megfelelően mérlegelhesse a
törvénymódosítás szükségességét és az Alkotmánynak megfelelő szabályozás
feltételeit.
6. Az Alkotmánybíróság az Eütv. 187. § (2) bekezdés második
mondatát - arra irányuló indítvány hiányában - érdemben nem vizsgálta. Ugyanakkor
a testület mérlegelte, hogy nem okoz-e jogbizonytalanságot a 187. § (2) bekezdés
első mondatának megsemmisítése és második mondatának hatályban tartása. A
második mondat arról rendelkezik, hogy az Eütv. 16. §-a szerint helyettes
döntéshozatalra jogosult személy által a családtervezési célú művi meddővé
tétel iránt benyújtott kérelem érvényességéhez a gyámhatóság hozzájárulása
szükséges. Ez a szabály tehát az Eütv. általános rendelkezéseihez képest
többletgaranciát tartalmaz. Mindazonáltal az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg,
hogy a családtervezési célú meddővé tétel koncepciójának, törvényi
feltételeinek átalakítása szükségképpen kihat a helyettes döntéshozatalra is. A
törvényhozónak a leendő szabályozással összhangban meg kell újítania a helyettes
döntéshozatalhoz kapcsolódó garanciális rendelkezéseket. Ezért az
Alkotmánybíróság az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből következő jogbiztonság
érdekében rendelkezett az Eütv. 187. § (2) bekezdés második mondatának 2006.
június 30-i hatállyal történő megsemmisítéséről is.
7. Mivel az Alkotmánybíróság az Alkotmány 54. § (1) bekezdése - és azzal
összefüggésben a 8. § - alapján elvégzett alkotmányossági vizsgálat
eredményeként alkotmányellenesnek nyilvánította az Eütv. 187. § (2) bekezdésének
első mondatát, szükségtelenné vált annak az indítványnak az érdemi elbírálása,
amely az Alkotmány 2. § (1) bekezdésére, valamint a 70/A. § (1) bekezdésére
hivatkozva kifogásolta a szabályozás önkényes, diszkriminatív voltát. [44/1995.
(VI. 30.) AB határozat, ABH 1995, 203, 205.; 4/1996. (II. 23.) AB határozat, ABH 1996,
37, 44.; 61/1997. (XI. 19.) AB határozat, ABH 1997, 361, 364.; 15/2000. (V. 24.) AB
határozat, ABH 2000, 420, 423.; 16/2000. (V. 24.) AB határozat, ABH 2000, 425, 429.;
29/2000. (X. 11.) AB határozat, ABH 2000, 193, 200.; 50/2003. (XI. 5.) AB határozat, ABH
2003, 567, 588.]
IV.
Az Alkotmánybíróság megvizsgálta azt az indítványt, amely az
Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből következő magánszférához való jogra hivatkozva
támadta az Eütv. 187. § (5) bekezdésének "- házasságban, illetve élettársi
kapcsolatban élő kérelmező esetén a házastársat (élettársat) is -"
szövegrészét, valamint az R2. 6. § (1) bekezdésének hasonló tartalmú
szövegrészét, továbbá az R2. 3. § (1) bekezdését. Az egyik indítványozó azt
kifogásolta, hogy a szabályozás sérti az Alkotmány 54. § (1) bekezdésén alapuló
magánszférához való jogot, mert arra kötelezi a meddővé tételt kérő személyt,
hogy a legbensőbb intimszférájához tartozó döntését megossza házastársával vagy
élettársával.
1. Az Eütv. 187. § (5) bekezdése és az R2. 6. § (1) bekezdése
lényegében megegyező rendelkezést tartalmaznak. Az orvos kötelezettségévé teszik,
hogy tájékoztassa a kérelmezőt, valamint (ha van) házastársát vagy élettársát a
fogamzásgátlás egyéb lehetőségeiről, a beavatkozás jellegéről, lehetséges
kockázatairól és következményeiről, valamint - az R2. alapján - a beavatkozás
elvégzése esetén a későbbi gyermekvállalás lehetőségeiről. Az R2.-ből
következik, hogy házastársak, illetve élettársak tájékoztatására egyidejűleg
kell sort keríteni.
A vizsgált rendelkezések tehát nem a kérelmező számára írnak
elő kötelezettséget, hanem azon a feltételezésen alapulnak, hogy a kérelmező nem a
házastársa vagy (különnemű) élettársa tudta nélkül kezdeményezte a művi
meddővé tételt. A szabályozás szerint az önrendelkezési jog körébe tartozó
döntést egyedül a kérelmező hozza meg, a házastársnak, illetve az élettársnak
nincs beleegyezési vagy visszautasítási joga.
Az Eütv. 187. § (5) bekezdéséből és az R2. 6. § (1)
bekezdéséből mindazonáltal az következik, hogy a házastárs, illetve élettárs
tudta nélkül nem kerülhet sor a művi meddővé tételre. Ez azt jelenti, hogy a
kérelmező egészségügyi adatai feletti önrendelkezése korlátozott. Az
indítványozó az Alkotmány 54. § (1) bekezdésére hivatkozott, ugyanakkor a
magántitokhoz és a személyes adatok védelméhez való jogot az Alkotmány 59. § (1)
bekezdése kifejezetten nevesíti. Ezért az Alkotmánybíróság elutasította az Eütv.
187. § (5) bekezdését és az R2. 6. § (1) bekezdését kizárólag az Alkotmány 54.
§ (1) bekezdése alapján támadó indítványt.
2. Az R2. 3. § (1) bekezdése nem a házastárs, illetve élettárs
tájékoztatásával kapcsolatban fogalmaz meg rendelkezést, így nem áll
összefüggésben az indítványban felvetett alkotmányossági problémával. Az
Alkotmánybíróság ezért az indítványt e tekintetben is elutasította.
V.
Az egyik indítványozó utólagos és elvont normakontrollra
irányuló indítványában az R1. alkotmányellenességének vizsgálatát is
kezdeményezte. Az R2. 7. §-a 1998. július 1-jével hatályon kívül helyezte az R1-et.
Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint absztrakt és utólagos normakontroll
keretében nem kerül sor a már hatályon kívüli norma érdemi alkotmányossági
vizsgálatára, ha annak egyedüli eljárásjogi következménye - az
alkotmányellenesség megállapítása esetén - a norma hatályvesztésének kimondása
lehetne. (1449/B/1992. AB határozat, ABH 1994, 561, 564.; 1239/B/1990. AB végzés, ABH
1991, 905.)
Az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak
közzétételéről szóló, módosított és egységes szerkezetbe foglalt 3/2001. (XII.
3.) Tü. határozat 31. §-a alapján az Alkotmánybíróság az eljárást megszünteti -
egyebek mellett -, ha:
"a) az indítvány benyújtása után a vizsgálat alá vont
jogszabály hatályát vesztette, és ezzel az indítvány tárgytalanná vált".
Mindezek alapján az Alkotmánybíróság az R1.
alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítvány alapján indult
eljárást megszüntette.
A határozat Magyar Közlönyben való közzététele az Abtv. 41.
§-án alapul.
Budapest-Esztergom, 2005. november 12.
Dr. Holló András s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Bagi István s. k.,
alkotmánybíró |
Dr. Bihari Mihály s. k.,
alkotmánybíró |
Dr. Bragyova András s. k.,
alkotmánybíró |
Dr. Erdei Árpád s. k.,
alkotmánybíró |
Dr. Harmathy Attila s. k.,
alkotmánybíró |
Dr. Kiss László s. k.,
alkotmánybíró |
Dr. Kovács Péter s. k.,
alkotmánybíró |
Dr. Kukorelli István s. k.,
előadó alkotmánybíró |
Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva s.
k.,
alkotmánybíró |
Dr. Harmathy Attila alkotmánybíró különvéleménye
Nem értek egyet a határozat rendelkező részének 1. pontjával és az ahhoz
tartozó indokolással. Álláspontom szerint az indítványokat el kellett volna
utasítani. Indokaim a következők:
1. Az indítványozók az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV.
törvény (a továbbiakban: Eütv.) 187. § (2) bekezdése alkotmányellenességének
megállapítását és megsemmisítését kérték. A kérelem indokaként hivatkoztak az
Alkotmány 8. §-ának (2) bekezdésére és 70/A. §-ára is, de valójában érveiket az
54. § (1) bekezdésére alapították.
2. Az Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdése kimondja az élethez és
az emberi méltósághoz való jogot. Az Alkotmánybíróság gyakorlata az emberi
méltósághoz való jogot az általános személyiségi jog egyik megnyilvánulási
formájának tekinti. Erre a személyiségi jogra és ennek alkotmányos
megfogalmazására, az emberi méltósághoz való jogra vezeti vissza az olyan konkrét
jogosultságokat, amelyekre egyébként az Alkotmánynak egyik nevesített alapjogról
szóló szabálya sem alkalmazható, de alkotmányjogi védelmet igényelnek. Ilyen
jogosultság az önrendelkezéshez való jog [8/1990. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1990,
42, 44-45.].
Az önrendelkezési jog számos összefüggésben jelentkezik. A
névjoggal kapcsolatban hozott határozatának indokolásában az Alkotmánybíróság azt
az álláspontot fogadta el, hogy a névhez való jognál kisebb védelmet élveznek a
névhez való joggal összefüggésben álló, az önrendelkezési jog körébe tartozó
olyan jogosultságok, mint a névválasztás, a névváltoztatás joga [58/2001. (XII. 7.)
AB határozat, ABH 2001, 527, 541-542.]. Az egészségügy területén különböző
esetekben eltérően jelentkezik az önrendelkezési jog alkotmányos védelme. A
gyógyíthatatlan betegeknek az életfenntartó orvosi beavatkozások
visszautasításának formájában megnyilvánuló önrendelkezési jogosultsága és
ennek korlátozása az élethez való joggal, az államnak az életvédelmi
kötelességével összefüggésben bírálható el [22/2003. (IV. 28.) AB határozat, ABH
2003, 235, 269-270.]. Másként értékelendő az orvosválasztás, a konvencionális
orvosi beavatkozás helyett a természetgyógyászati kezelés melletti döntés
jogosultsága, és ennek korlátozása; itt már az alapjogi védelem alkalmazása is
kérdéses [684/B/1997. AB határozat, ABH 2002, 813, 821.]. Hasonló módon nagyfokú
korlátozás érvényesülhet a művi beavatkozással történő megtermékenyítés
útján elérendő gyermekszületés választásával szemben. Az ilyen orvosi
beavatkozást igénylők döntésének teljesítése orvosilag indokolt feltételektől
tehető függővé (750/B/1990. AB határozat, ABH 1991, 728, 729.). Nem állapította meg
az Alkotmánybíróság az alapjogokat megillető védelem alkalmazásának lehetőségét
a reprodukciós eljárások egyikének, a dajkaterhességnek a választása esetében sem
(108/B/2000. AB határozat, ABH 2004, 1414, 1419-1420.).
Az Alkotmánybíróság gyakorlatában felmerült esetek és az ezekben
hozott határozatok alapján arra a következtetésre lehet tehát jutni, hogy az
egészségügy területén az önrendelkezés körébe sorolható egyéni döntési jog
korlátozásának alkotmányellenessége eseti mérlegeléstől függően bírálható el.
2. Az indítvány elbírálásánál szükséges az adott területre
vonatkozó nemzetközi egyezmény és emberi jogi bírósági gyakorlat figyelembevétele
is.
a/ A 2002. évi VI. törvény hirdette ki az Európa Tanács keretében az emberi lény
emberi jogainak és méltóságának a biológia és az orvostudomány alkalmazására
tekintettel történő védelméről létrehozott, Oviedóban, 1997. április 4-én kelt
egyezményt, valamint a Párizsban, 1998. január 12-én kelt kiegészítő
jegyzőkönyvet (a továbbiakban: oviedói egyezmény). Az egyezmény 16. cikke a magukat
kutatásnak alávető személyek védelméről szól. Kutatást az érintett személy
kifejezett hozzájárulása esetén is csak akkor lehet végezni, ha hasonló
hatékonyságú más módszer nem létezik, és a kutatás miatt a személyt fenyegető
kockázatok nem haladják meg a kutatás lehetséges hasznát. A 19. cikk feltételektől
teszi függővé az átültetés céljából élő személyből történő szerv- és
szövetkivételt. Eszerint szerv- és szövetkivétel csak a befogadó gyógyítása
érdekében hajtható végre, ha nem áll rendelkezésre halott személy megfelelő szerve
vagy szövete, és nincs hasonló hatékonyságú gyógyító eljárás.
Az Európa Tanács miniszteri bizottsága 1996. december 17-én rendelkezett az
oviedói egyezményről készült magyarázó kommentár közzétételéről. A kommentár
38. pontja az egészségügyi beavatkozáshoz az érintett személy által adott
hozzájárulásról szóló 5. cikket értelmezi. Az 5. cikk 3. bekezdése szerint a
hozzájárulást bármikor vissza lehet vonni. A szakmai előírások alapján azonban az
értelmezés szerint a műtétet végző orvos köteles lehet a hozzájárulás
visszavonása ellenére folytatni a műtétet, ha ilyen módon hárítható el a beteg
egészségének komoly károsodása.
A beteg döntéseivel szemben tehát meghatározott esetekben az egészségvédelmi
szempontokat kívánja érvényesíteni az oviedói egyezmény.
b/ Az Emberi Jogok Európai Bírósága a Laskey, Jaggard and Brown v. The United
Kingdom esetben foglalkozott az önrendelkezési jog korlátozásának kérdésével
(1997. február 19-én hozott határozat, No. 109/1995/615/703-705.). A tényállás
szerint az érintett személy hozzájárult szado-mazohista jellegű bántalmazásához,
ennek ellenére a bántalmazókat börtönbüntetésre ítélték. A Bíróság
megállapította, hogy az Európai Emberi Jogi Egyezmény 8. cikke alapján védelemben
részesülő önrendelkezési joggal szemben a büntetőítélettel állami beavatkozás
valósult meg. Annak mérlegelésénél azonban, hogy ez a beavatkozás az Egyezmény 8.
cikkében foglaltak megsértését jelenti-e, a Bíróság szükségesnek látta az
egészségvédelmi szempontok figyelembevételét (44. pont). A cselekmény veszélyes
voltára és az egészségvédelmi szempontokra tekintettel a Bíróság úgy döntött,
hogy a bántalmazóknak az áldozat hozzájárulásának figyelmen kívül hagyásával
történt börtönbüntetésre ítélése nem valósítja meg az Egyezmény 8. cikkének
megsértését (50. pont).
A Rees v. The United Kingdom ügyben (1986. október 17-én hozott határozat, No.
2/1985/88/135.) a Bíróság figyelembe vette, hogy egy transz-szexuális személy komoly
pszichológiai problémáinak megoldása érdekében, orvosilag indokoltan operáltatta
magát más neművé (38. pont). Ennek ellenére nem állapította meg az Egyezmény 8.
cikkének megsértését azért, mert az angol állam nem gondoskodott arról, hogy a
személyi nyilvántartásokban feltüntessék a panaszosnak az önrendelkezési jog
gyakorlásával megváltoztatott nemét (46, 47. pont).
A fentiek azt mutatják, az oviedói egyezmény és az Emberi Jogok Európai
Bíróságának gyakorlatában megfigyelhető az önrendelkezési jognak egészségügyi,
valamint közérdeket figyelembe vevő korlátozása.
3. Az Eütv. javaslatának a 87. §-hoz fűzött miniszteri indokolása a
következőket tartalmazza:
"A törvény a művi meddővé tétel alkalmazását a beavatkozással
előidézett meddőség alapvetően visszafordíthatatlan jellegére tekintettel objektív
módon meghatározott okokhoz, és a törvényben előírt egyéb életkori, szociális
feltételeken alapuló engedélyezési eljáráshoz köti."
Az Alkotmány 70/D. §-ának (1) bekezdése alapján a Magyar Köztársaság
területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki
egészségre. A korábbi gyakorlat összefoglaló ismertetését adva a 37/2000. (X. 31.)
AB határozat megállapította, hogy az Alkotmány ezen rendelkezése alapján alanyi jog
nem állapítható meg, csak az államnak az egészségvédelemmel kapcsolatos
kötelezettsége, amelyet a 70/D. § (2) bekezdése egészségügyi intézmények
létesítésében és az orvosi ellátás biztosításában konkretizál (ABH 2000, 293,
296-297.).
Az alapvetően visszafordíthatatlan jellegű beavatkozással előidézett meddővé
tétel helyett a fogamzásgátlás más módszereit lehet alkalmazni. A meddővé tétel
olyan beavatkozást jelent, amelyről való döntési szabadsággal szemben áll az
egészségvédelem kötelezettsége. Az önrendelkezési jogra alapítottan ugyanúgy nem
lehet alapjognak tekinteni a meddővé tételre vonatkozó döntést, mint a
dajkaterhességet vagy a mesterséges megtermékenyítéssel történő gyermekszülést.
A meddővé tétel korlátjaként meghatározott korhatárnak egészségügyi tapasztalati
alapja van. A gyermekszámmal összefüggő korlátozást pedig részben a nagyobb
létszámú család anyagi terhei, részben az életkörülmények jelentős nehézségei
indokolják. Egyik korlátozás sem tekinthető önkényesnek. Ilyen körülmények
között a meddővé tételről történő döntés jogának a maradandó
egészségkárosodás megakadályozására vonatkozó állami egészségvédelmi
kötelezettségen alapuló, kiegészítő szempontokkal indokolt korlátozás nem
tekinthető alkotmányellenesnek.
A fentiek alapján az Eütv. 187. §-a (2) bekezdésének megsemmisítésére
vonatkozó indítványokat el kellett volna utasítani.
Budapest - Esztergom, 2005. november 12.
Dr. Harmathy Attila s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kovács Péter alkotmánybíró különvéleménye
1. Nem értek egyet a többségi határozat alkotmányellenességet
megállapító rendelkezésével, s az azt megalapozó indoklás több pontjával.
Egyetértek Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybíró különvéleményében
foglaltakkal.
2. Amikor a határozat a családtervezési célú, önkéntes
sterilizációnak a harmincötödik életév betöltéséhez történt kötése
indokoltságát - a nemzetközi gyakorlatot is figyelembe véve - vizsgálja, bár
értékeli a mellette szóló érveket, mégis alapvetően olyan korhatárnak minősíti,
amelyet az állam diszkrecionális jelleggel állapított meg, s amelynek a feloldását a
demokratikus jogrendű államokban észlelhető tendenciaként tekinti. Ezzel
összefüggésben a határozat orvosilag is indokolatlannak tartja a szabály
merevségét, mivel az orvostudományok fejlődése miatt úgymond a korábbi
évtizedekben uralkodó felfogást tükrözi. Különböző összefüggésekben azonban az
Alkotmánybíróság már többször is rögzítette, hogy az Alkotmánybíróság nem
ténybíróság. [1287/H/1993. AB határozat, ABH 1994, 803, 806.; 36/1998. (IX. 16.) AB
határozat, ABH 1998, 263, 292.; 26/2001. (VI. 29.) AB határozat, ABH 2001, 242, 251.;
1051/B/2001. AB határozat, ABH 2002, 1572, 1577.] Több érv is szól ugyanakkor
ismereteim szerint a harmincötödik év indokoltsága mellett: az orvostudományban ma is
ezt tekintik olyannak, ami felett statisztikailag megnövekszik a terhességet
veszélyeztető tényezők aránya, s ennek megfelelően különböző járulékos
vizsgálatokat ajánlanak, illetve egyes országokban tesznek kötelezővé annak
érdekében, hogy a Dawn-kór és egyéb szindrómák megjelenését megállapíthassák,
s arra a várandós anya figyelmét felhívják. A 2001 előtt csak orvosi indikációjú
sterilizációt engedélyező francia szabályozás liberalizációjának előkészítő
munkálatai során hozta nyilvánosságra a francia nemzeti etikai konzultatív tanács
azt a jelentését (Comité consultatif national d’éthique, Rapport sur la
stérilisation envisagée comme mode de contraception définitive n°50, 3 avril 1996),
amely szerint a fogamzásgátlási célú sterilizációt magukon végrehajtatott nők
aránya a 20-24 és 25-29 éves életkor között 0,5 %, 30-34 között 1,5 %, 35-39
között 6,4 %, 40-44 között 12,7 %, 45-49 között 21 %. Mindezek egybevágnak a már
nem fiatalkori terhesség esetében a fokozott figyelmet igénylő életkori szakaszokkal,
a kockázati arányok növekedésével. Az életkori határ indokoltságát az is
alátámasztja, hogy a harmincötödik életév után végrehajtott sterilizáció
esetében így - a saját korábbi döntését utóbb esetleg megbánó páciens esetében
- a termékenység visszaállítására irányuló orvosi beavatkozások már olyan
életkorhoz kötődnének, amikor a rizikó-faktorok halmozottak, következésképpen a
sterilizációról hozott döntés objektíve valóban végleges lesz.
3. A sterilizációt illetően a határozat többször is utal arra,
hogy a beavatkozás "ideális esetben" nem jár végleges, visszafordíthatatlan
következményekkel. Mivel számos tényező szerencsés egybeesésén múlik a
reprodukciós képesség visszaállításának esetleges sikere, a különböző nemzeti
jogi illetve orvosi deontológiai szabályok hangsúlyozzák, hogy a páciens
tájékoztatását úgy kell elvégezni, hogy tisztában legyen azzal, hogy a döntés
visszafordíthatatlan helyzetet eredményezhet, illetve rendszerint eredményez is. Ezért
a többségi határozatnak a visszafordíthatóságból kiinduló okfejtésével, s az
abból levont következtetésekkel nem értek egyet.
4. Igaz, valóban van arra orvosi lehetőség, hogy bizonyos típusú
sterilizáció dacára gyermekáldás következhessen be, de ebben az esetben ugyanolyan
komoly alkotmányjogi problémák merülnek fel. A beavatkozás elméletileg - és
bizonyos esetekben - az elzárt petevezeték vagy a férfi esetében a herevezeték újra
megnyitásával is megvalósulhat, ez azonban a tapasztalatok szerint a termékenységet
ritkán állítja vissza. Így - ahogyan arra a határozat is utal - az esetek jelentős
részében az in vitro megtermékenyítés és a megtermékenyített petesejt
méhbe való felhelyezése a megoldás. A jelenlegi jogi szabályozás, a kötelező
egészségbiztosítás terhére igénybe nem vehető ellátásról szóló 46/1997. (XII.
17.) NM rendelet, azonban a családtervezési célú sterilizációt - ha az nem orvosi
indikációra történt - térítéskötelesnek rendeli, s ugyanezt a logikát követve a
kötelező egészségbiztosítás keretében igénybe vehető meddőségkezelési
eljárásokról szóló 49/1997. (XII. 17.) NM rendelet 4. §-a kimondja, hogy "Az,
aki nem orvosi indikáció alapján vette igénybe a művi meddővé tételre irányuló
szolgáltatást, a (…) szolgáltatásokat csak a teljes térítési díj megfizetése
mellett veheti igénybe." Ez a beavatkozás (ti. hazánkban az in vitro
fertilizáció, az intracytoplazmatikus spermium injekció, az in vitro
fertilizáció a megtapadást elősegítő módszerrel), azonban olyan mérvű anyagi
költséget jelent, hogy gyakorlatilag csak az anyagilag tehetős családoknak nyílik meg
a lehetőség az elhamarkodott vagy más élethelyzetben hozott döntés
visszafordítására. A sterilizáció indoka ugyanakkor - mint maga a határozat is
rámutat - az esetek jelentős részében éppen a szociális helyzet. Következésképpen
tehát a látszatra semleges jogi szabályozás - ti. a visszafordíthatóság elvi
lehetősége - gyakorlatilag csoport-specifikusan érinti a különböző szociális
hátterű pácienseket. Az ilyen típusú de facto különbségtételt az európai
uniós non-diszkriminációs joggyakorlatra tekintettel is aggályosnak tartom.
5. Az önrendelkezési jog és a beleegyezés adekvát voltának a
viszonya nézetem szerint a kulcskérdés. A határozat maga is említi, hogy egyes
országokat nemzetközi szervezetek vizsgáltak, hogy az ottani állítólag tömeges
sterilizációk valóban a páciensek hozzájárulásával történtek-e, s utal arra,
hogy ezekben az esetekben az irányadó hazai jogszabályok megsértése valósult meg
ott, ahol ezek az állítások igaznak bizonyultak. Tény, hogy számos esetben végső
soron bizonyítékok hiányában meg kellett szüntetni az eljárást. Szembeötlő
azonban, hogy sok országban gyakorlatilag ugyanazok a problémák kísérik a
sterilizáció gyakorlatát, ideértve számos, emberi jogi szempontból a priori
jó reputációval rendelkező államot is. Az orvosetikai kérdéseket is érintő
nemzetközi dokumentumok nagy súlyt fektetnek a megfelelő tájékoztatáson alapuló
("informed consent") beleegyezésre. Ugyanakkor tapasztalati tény, hogy
a panaszosok rendre arra hivatkozva keresték meg az ottani és a nemzetközi jogvédő
intézményeket, hogy beleegyezésüket úgy adták meg, hogy nem voltak felvilágosítva
a következményekről, illetve az adott tájékoztatást nem vagy nem mindenben
értették meg. Mindezek halmozottan jelentkeztek a képzettség, anyagi és szociális
háttér szempontjából defavorizáltnak tekinthető rétegeknél. Ennek következtében
számos országban a korábbiaknál jóval szigorúbb anyagi és eljárási
biztosítékokkal (például bíróság bevonásával, ha fiatal vagy csökkent belátási
képességű személyről van szó) bástyázták körül a beleegyezést. A kérdésben
vallott álláspontom tehát összefügg azzal a figyelmeztető ténnyel is, hogy
visszatérően és nagy számban szembesülnek az országok azzal, hogy ezen a területen
a jogalkotói szándék dacára a jogi szabályozás és a gyakorlat gyakran nem esik
egybe, nem ritkák és súlyosak a diszfunkciók.
6. Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 187.
§-ának (3) bekezdése szerint "Családtervezési célból művi meddővé tétel
kizárólag magyarországi lakóhellyel vagy tartózkodási hellyel rendelkező magyar
állampolgárnál végezhető el." Azaz még a most hatályos szabályozás esetében
is érdemi különbségtétel van a magyar állampolgár és a külföldi állampolgár
között. Jóllehet az indítvány - bár hivatkozott az Alkotmány 70/A. §-ára - nem
érintette a kérdésnek ezt a vetületét, mégis figyelembe kellett vennem álláspontom
kialakításában ezt a tényt, hiszen ez az egyértelmű tiltó szabály ezek szerint a
Magyarországon élő külföldi állampolgárnak az önrendelkezési jogát ebben az
összefüggésben a magyar állampolgárénál sokkal jobban korlátozza, végső soron de
jure nem ismeri el. A határozat nyomán a diszkriminációs olló a külföldi és a
belföldi között még nagyobbra nyílik, hiszen míg eddig csak a harmincöt év feletti
vagy három vérszerinti gyermeket nevelő személyek között állt fenn a különbség,
az a határozat nyomán gyakorlatilag minden Magyarországon élő nagykorú külföldi
és hazai személy között fenn fog állni. Tiszteletben tartva az indítványhoz
kötöttségnek az Alkotmánybíróság joggyakorlatában is kikristályosodott elvét, a
fentiek alapján -- az Alkotmánynak a határozatban is hivatkozott 54. § (1) és 70/A.
§ (1) bekezdéseire és az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 187.
§-ának belső összhangjára tekintettel - magamnak már nem tudom megmagyarázni azt,
hogy miért korlátozhatja a magyar jogrendszer alkotmányosan a külföldi állampolgár
esetében az önrendelkezési jogot másként, sőt jóval mélyebben, mint ami és
ahogyan a magyar állampolgár esetében már alkotmányellenesnek minősül.
Budapest-Esztergom, 2005. november 12.
Dr. Kovács Péter s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybíró különvéleménye
1. Nem értek egyet a többségi határozat rendelkező részének
alkotmányellenességet megállapító 1. pontjával és ezzel összefüggésben a
döntés elméleti megalapozására irányuló indokolással.
Az Eütv. vizsgált rendelkezése a kérelemre végzett,
családtervezési célú művi meddővé tételt tiltja azon cselekvőképes
személyeknél, akik 35. életévüket még nem töltötték be, vagy nem rendelkeznek
három vér szerinti gyermekkel. Jóllehet a többségi határozat elismeri azt, hogy a
törvényhozó az önrendelkezési jogot ellensúlyozó szabályokat alkothat, a
rendelkezés megsemmisítése minden cselekvőképes, nagykorú személy számára
megnyitja annak lehetőségét, hogy magát sterilizáltassa.
A jelen ügy tárgya - az indítvány irányultságának megfelelően -
csak a korlátozásként felfogott szabályok alkotmányossága, azaz az
Alkotmánybíróság az ügyben nem vizsgálta a családtervezési okból, kérelemre
végzett művi meddővé tétel alkotmányosságának teljes kérdéskörét. Az adott
ügyben az Alkotmánybíróság csak arról foglalt állást, hogy az Eütv. 187. § (2)
bekezdésének első mondatában szereplő, korlátozásnak tekintett rendelkezések
alkotmányosak-e.
2. A határozat kiindulópontja az, hogy a családtervezési okból történő művi
meddővé tétel kéréséhez való jog az általános személyiségi jog, az
önrendelkezési jog körébe tartozik és ezért e jog korlátozása alkotmányossági
vizsgálat tárgya lehet.
Azzal egyetértek, hogy a polgároknak mindent szabad, ami nem kifejezetten tilos.
Ebből azonban nem következik az, hogy az államnak általában mindent meg kell
engednie, ami az orvoslásban a tudomány szakmai fejlettsége, a technikai feltételek
megléte miatt lehetséges. Meggyőződésem szerint a nem egészségügyi okból
történő művi meddővé tétel olyan fogyatékosságot okoz, mely önmagában az emberi
méltóság csorbulásával jár, és melyre így az önrendelkezési jog nem terjed ki.
[Ahogy a "saját halálról való döntés jogát" sem tudom elfogadni - v. ö.
párhuzamos indokolás, 22/2003. (IV. 28.) AB hat., ABH 2003, 235, 286.] Más
megközelítésben ez azt jelenti véleményem szerint, hogy az államnak az
Alkotmányból eredő, általános kötelezettsége van tiltani és büntetni rendelni a
nem egészségügyi okból végrehajtott csonkításban, sterilizálásban való orvosi
közreműködést. Ez az általános kötelezettség levezethető az élethez, az emberi
méltósághoz, a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való
alapvető jogokból. Az államnak fő szabály szerint büntetnie kell azt, ha valaki egy
másik személynek maradandó fogyatékosságot okoz. Ennek az állami életvédelmi
kötelezettségnek az érvényesítésétől csak nyomós érvek alapján lehet
eltekinteni. Ilyen nyomós érv lehet valamely egészségügyi indok, ideértve a
pszichikai egészséget is. A családtervezési célból végzett művi meddővé
tételnél azonban ilyen nyomós ok nincs; Magyarországon számos más hatékony,
fogyatékosságot, egészségromlást nem okozó, veszélytelen családtervezési
eszközhöz széles körben, akadály nélkül hozzá lehet jutni.
Azt a megállapítást, hogy "önmagának mindenki árthat", nem lehet minden
feltétel nélkül általános érvényűnek tekinteni és a jelen ügyre vonatkoztatni.
Ezt a gondolatot az Alkotmánybíróság más összefüggésben, személyek homoszexuális
egyesületben való tagságával kapcsolatban fogalmazta meg.
Az állam korlátozó rendelkezésekkel és más ellensúlyokkal, tiltásokkal
fékezheti, sőt fékeznie kell az önpusztítást. Az, hogy az állam elkötelezett az
Alkotmányban megfogalmazott értékek - így az élet, az emberi méltóság, a lehető
legmagasabb szintű testi és lelki egészség - mellett, nem jelent gyámkodást a
személy fölött. Külön vizsgálandó kérdésnek tartom azt is, hogy az
önrendelkezési jog fogalmilag kiterjedhet-e arra, hogy a személy valaki más (adott
esetben egészségügyi intézmény, orvos) közreműködésével, aktív
beavatkozásával, kellő indok - pl. egészségügyi ok - nélkül ártson magának.
3. Ha az indítvány elbírálásakor az a kiindulópont, hogy a
családtervezési okból végzett művi meddővé tétel kérése eleve az
önrendelkezési jog körébe tartozik, de korlátozható jogról van szó, akkor az
alapvető jog korlátozásának alkotmányossági vizsgálatánál az
Alkotmánybíróságnak olyan szempontok alapján kell vizsgálódnia, amelyek bizonyos
mérlegelési lehetőséget biztosítanak az Alkotmánybíróság számára. Ilyen
szempont az, hogy az alapvető jog korlátozása, az elérni kívánt célhoz képest,
arányos-e.
Elfogadom azt, hogy népesedéspolitikai célok általában nem
elégségesek arra, hogy önrendelkezési jogot korlátozzanak.
Véleményem szerint azonban ha a törvényhozó öncsonkító orvosi
beavatkozás kérését nem egészségügyi indokból, hanem családtervezési célból
teszi lehetővé, akkor legalább megfelelő ellensúlyokkal, objektív korlátokkal ki
kell zárnia mind a visszaélések, mind a felelőtlen döntés lehetőségét. Az Eütv.
vizsgált rendelkezését, mely a családtervezési okból történő sterilizálás
feltételeit szabályozza, még akkor sem lehet aránytalan korlátozásnak tekinteni, ha
a többségi határozat szerinti, gyakorlatilag korlátlan önrendelkezési jogból indul
ki az Alkotmánybíróság vizsgálódása. A korlátozást kielégítően lehet indokolni
az élethez, az emberi méltósághoz, és az egészséghez való joggal. A vizsgált
korlátozás célja eszerint az, hogy törvény a törvényhozó által fiatalnak
tekintett személyeket megóvja attól, hogy jórészt visszafordíthatatlan és súlyosan
egészségkárosító (fogyatékosságot okozó) beavatkozásnak vessék magukat alá,
mégha ezt "önkéntesen" is tennék. Adott esetben egy nagykorú, de még nem
érett személyiségű fiatal az ekként felfogott önrendelkezési jog gyakorlásával
önrendelkezési jogának későbbi gyakorlását lehetetlenítené el. (Sem az Eütv.-ben
foglalt tájékoztatási kötelezettség, sem a három hónapos megfontolási idő
önmagában nem tekinthető az így kiterjesztett önrendelkezési jog hatékony
ellensúlyának.)
A művi meddővé tétel összefüggésében elengedhetetlenek az olyan
garanciák, melyek biztosítják, hogy valóban az érintett személy önálló, minden
külső kényszertől és befolyástól mentes, a szükséges információk birtokában
meghozott, személyes és tájékozott döntéséről van szó. Az objektív
kritériumoknak (betöltött 35. életév vagy három vér szerinti gyermek) a
törvényből való kikerülésével, nincs elegendő garancia arra, hogy ténylegesen a
szükséges információk birtokában hozott, befolyástól mentes döntés születhessen.
A tájékoztatási kötelezettség és a várakozási idő nem elegendő garancia. Nem
lehet eltekinteni attól, hogy még a nagykorú személyek is kerülhetnek átmenetileg
olyan kiszolgáltatott helyzetbe, amikor ténylegesen szabad döntésről nem
beszélhetünk. A vizsgált szabályok részleges megsemmisítése ezt a körülményt nem
veszi figyelembe.
Az Alkotmány 16. §-a szerint az állam védelmezi az ifjúság
érdekeit. A családok támogatásával kapcsolatos szabályok általában a 35.
életévben húzzák meg a támogatásokra való jogosultság (fiatalság) határát. Az
egyén felfogása - különösen fiatal korában - időben változhat, és e változás
lehetőségét, megfelelő garanciákkal, az államnak is védelmeznie kell. Így
előfordulhat, hogy valaki nagykorúsága elérése után egy adott élethelyzetben
(valamilyen sokkoló élmény hatására, bizonytalan élettársi kapcsolatban,
prostituáltként stb.) meddővé tétetné magát, azonban néhány évvel később,
helyzete és felfogása változásával már akarna gyermeket.
Az önrendelkezés ebben az összefüggésben nem önmagában a
családtervezési célú művi meddővé tétel vonatkozásában vizsgálandó, hanem a
születésszabályozás kiterjedt lehetőségeinek összességében. A
születésszabályozás az önrendelkezési jog körébe tartozik, azonban egyes eszközei
bizonyos korlátozások alá vethetőek. Mivel a családtervezésnek számos,
egészségkárosodást vagy maradandó fogyatékosságot nem okozó eszköze
rendelkezésre áll, így a meddővé tétel végletes "megoldásának"
korlátozása alkotmányosan nem kifogásolható.
Az Alkotmánybíróság egyes reprodukciós eljárásokkal kapcsolatban
már megállapította, hogy az ilyen eljárások alapjogként nem illetnek meg senkit
[mesterséges megtermékenyítés - 750/B/1990. (ABH 1991, 728); dajkaterhesség -
108/B/2000. (ABK 2004/3)]. A családtervezés egyes módjai tárgyilagos mérlegelés
alapján, ésszerű indokkal is korlátozhatóak. A Eütv. 187. § (2) bekezdésének
első mondatában foglalt korlátozást ilyen, nem önkényes korlátozásnak lehet
minősíteni.
4. A művi meddővé tétel összefüggésében nem hallgatható el,
hogy megengedő törvényeken alapuló, de a társadalmi, gazdasági, politikai környezet
hatásaként, külső kényszer alapján kért sterilizálás ma is létező és
megoldásra váró probléma harmadik világbeli országokban. (Az 1990-es években Peru
indított programot, mely anyagi előnyöket helyezett kilátásba azoknak, akik 30.
életévüket betöltötték és legalább három gyermekük van. A gyakorlat, mely a
törvényben előírt beleegyezéstől gyakran eltekintett, súlyos visszaélésekhez, és
1995 és 1998 között 300 ezer nő sterilizálásához vezetett.) Ahogy azt a határozat
is jelzi, a megengedő törvényi szabályozás mellett végrehajtott, kikényszerített
művi meddővé tételről szóló sokkoló példák időben és térben közelebb is
előfordulnak.
Budapest-Esztergom, 2005. november 12.
Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva s. k.,
alkotmánybíró |