Életvégi döntések

Kié a májam?
(Dr. Jakab Tibor)

Amíg élek, a kérdés viszonylag egyszerűen megválaszolható: Az enyém. Persze nem úgy az enyém, mint például az órám vagy bármely más tulajdonom. Egy vagyok vele, személyem része. Sem a májam, sem a többi szervem nem "forgalomképes". Még ha nélkülözni is tudnám egyik-másik szervemet, szervrészemet, nem adhatnám el, nem cserélhetném el – mondjuk – autóra, mert a jogszabályok és a jó erkölcs csak az altruisztikus szervadományozást engedik abból a célból, hogy egy általam szeretett ember életét megmentsem. Ezt a döntést kizárólag én hozhatom meg, csak én rendelkezhetem a szervemről.

Halálom után a címben szereplő kérdésre már nehezebb lenne egyértelmű választ adni. Az "enyém", mint a személyem része nem lehet, mert megszűntem személy lenni. A hozzátartozóimé sem lehet, mert a holttest egy olyan különös dolog, ami nem lehet "tulajdonjog tárgya". Azok a hozzátartozóim (örököseim), akik az eltemetésemre kötelezettek, csak igen szűk körben rendelkezhetnek porhüvelyemmel.

A halálommal testem részei dologgá válnak, azokat birtokba lehet venni, rendelkezni lehet felettük. (Természetesen mindezt a kegyelet évezredes normáinak a tiszteletben tartásával illene tenni.) Korántsem elhanyagolható kérdés azonban az, hogy ki rendelkezhet a még működőképes szerveim transzplantációs célú felhasználásáról? A hatályos jogszabályok értelmében (illetve jogszabályi hiányosságok miatt) döntő módon az állam, pontosabban az állam által felhatalmazott egészségügyi szervek rendelkezhetnek testem részeinek sorsáról.

Magyarországon az (agy)halott bármely transzplantációra alkalmas szerve átültethető, kivéve, ha az elhunyt ez ellen életében tiltakozott. A jogszabályok nem engedik meg, hogy a legközelebbi hozzátartozók megtiltsák az elhunyt szerveinek felhasználását. Pedig erre lehetnek méltányolható indítékaik.

Az egyik ilyen méltánylást érdemlő ok lehet az elhunyt és/vagy családjának halállal kapcsolatos felfogása. Az elmúlt évezredekben az európai kultúrkörben a halál beálltát a légzés (kereszténység) vagy a szívműködés (zsidóság) megszűnéséhez kötötték. Az agyhalottat lélegeztetik és a szíve dobog. A hagyományok szerint érző, gondolkodó hozzátartozó még akkor is élőnek tekinti az agyhalottat, ha tudományos érveket felsorakoztatva (talán még kíméletesen is) elmondják neki, hogy a vég visszavonhatatlanul bekövetkezett.

Azt, hogy mennyire erős lehet a hagyományos halálfelfogáshoz való érzelmi kötődés, a japán példa mutatja. Japánban 1968-ban hajtották végre az első szívátültetést. A beavatkozást végző orvos ellen emberölésért vádat emeltek, mert a japán hagyományos felfogás (és az ezen alapuló jog) a halál beálltát a szív megállásához és a holttest kihűléséhez kötötte. Japánban egészen az 1990-es évek végéig agyhalottból nem történt transzplantációs célú szervkivétel. Több, mint két évtizednek kellett eltelnie, míg a japán emberek elfogadták az agyhalál fogalmát.

Magyarországon az agyhalál, mint a személy végérvényes halálának el nem fogadása és az agyhalott szervei transzplantálásának elutasítása mögött nem csak spirituális indítékok lehetnek, hanem elégséges ok lehet például a bizalmatlanság is...

A jogszabályok - feltéve, ha tudok róluk - lehetővé teszik számomra, hogy még életemben megtiltsam szerveim halálom utáni kivételét átültetés céljából. A tiltakozás módja meglehetősen egyszerű. Egy árkus papírra saját kezűleg leírom, hogy mely szervem (szerveim) felhasználásához nem járulok hozzá. Ha ilyet találnak nálam, vagy valaki ezt időben bemutatja a szervkivételben közreműködőknek, akkor kívánságomat feltétlenül tiszteletben tartják. A tiltakozásom kifejezésének említett módjával az a baj, hogy az ember nem hurcolja mindenhová a papírjait. Ha biztosra akarok menni, akkor tiltakozásomat be kell jelentenem az Országos Transzplantációs Nyilvántartásba is.

Ha ennyire egyszerű tiltakozni (a tiltakozás is a rendelkezés egy formája), akkor miért állítom azt, hogy döntő módon az állam rendelkezik a halottak szerveivel-szöveteivel? Azért, mert senki sem kérdezi meg tőlem (mástól sem), hogy akarok-e rendelkezni a testem halálom utáni sorsáról?

Szerv adományozása másik ember életének megmentése, életminőségének javítása céljából nagyon nemes, altruisztikus cselekedet. Mindenki okkal büszke lehet magára, aki akár még az életében, akár a halála utáni időre gondolva segíteni akar bajban lévő, rászoruló embertársainak. A szervadományozás az emberek közötti szolidaritás egyik legnemesebb megnyilvánulása, de csak akkor az, ha tudatos, autonóm döntésen alapul. Napjainkban Magyarországon az emberek nagy részét az állam megfosztja annak lehetőségétől, hogy a szervadományozás emberbaráti döntését meghozzák. Teszi ezt azzal, hogy nem biztosítja az autonóm döntés elemi feltételét, az információt. A tizennégy év feletti lakosság jelentős része nem tudja, hogy halála után donorrá válhat. Így aztán sokakban fel sem merülhet az a jóleső gondolat, hogy még a halál után is szolgálhatják az élőket. De az állam azzal, hogy nem tájékoztat mindenkit a donorrá válás lehetőségéről, megfosztja az egyéneket attól is, hogy hagyományaiknak, értékrendjüknek megfelelően bánjanak a földi maradványaikkal.

Lehetne ez másképpen is. Azokban az országban, ahol a transzplantációs célú szervkivételnek nem előfeltétele az ember életében tett adományozó nyilatkozat, megkérdezik a legközelebbi hozzátartozót, hogy vajon az elhunyt miként gondolkodott a szervadományozásról? Véleményem szerint, mind a magyarországi szervadományozók, mind a szervre rászoruló betegek szempontjából a legtisztességesebb megoldást a sok kultúrájú Szingapúr városállamban találták meg. Több éves intenzív tájékoztató kampány során a városállam minden nagykorú lakóját megkérdezték arról (és azóta is megkérdeznek minden 21. életévét betöltő személyt), hogy kifogásolja-e szervének halála utáni transzplantációs célú felhasználását. Aki igent mondott, az a címére küldött nyomtatványon tiltakozhatott, illetve tiltakozhat a szervkivétel ellen.

Úgy gondolom, ez a járható út számunkra is. Egy nagyon alapos és közérthető tájékoztató-felvilágosító kampány után (amely mindenkiben tudatosítaná, hogy ő is lehet szervre rászoruló), meg kellene kérdezni a Magyarországon tartósan élő, tizennegyedik életévét betöltött lakost, hogy "Ellenzi-e szerveinek-szöveteinek transzplantációs célú felhasználását?" Majd ettől kezdve fel kellene tenni ugyanezt a kérdést azoknak, akik személyi igazolványt kapnak. (Természetesen lehetőséget kell adni a döntés megváltoztatására is!) Ennek költsége elhanyagolható lenne ahhoz az erkölcsi "nyereséghez" képest, amely világossá és egyértelművé tenné mind a szervet átültető orvosok, mind a szervet kapó betegek számára, hogy a szervadományozás az elhunyt tudatos, autonóm döntése volt. S az ilyen morális döntések jó hatással lennének az egész társadalom erkölcsi légkörére is.