.
EGÉSZSÉGÜGYI TÖRVÉNY - BETEGJOGOK
EGY KÍSÉRLETI PROGRAM HAZAI ÉS KÜLFÖLDI VISSZHANGJA
(Dr.Blasszauer Béla)
Betegjogi képviseleti intézmény
A betegjogi intézmény hivatalos ’beindulása’ 2000 júniusára tehető, amikor is ötvennégy betegjogi képviselő állt munkába az Állami Népegészségügyi Tisztiorvosi Szolgálat irányítása alatt. Kétszázhetven pályázó közül választották ki a sok féle szakmai háttérrel bíró képviselőket. Volt közöttük biológiatanár, ápoló, ügyvéd, nyugdíjas belgyógyász, lelkész, gyógyszerész és még sok minden más. Az intézménynek juttatott 50 millió forint igen kevésnek bizonyult egy ilyen országos hálózat működtetésére. Anyagi források híján az országban működő 55 betegjogi képviselő csak heti egy-két alkalommal, napi 2-4 órát tölt el egy-egy kórházban. A kevés pénz, a betegekkel tölthető igen kevés idő, a kiválasztás módja, a tapasztalat és a szakmai felkészültség hiánya, számos esetben a nem megfelelő személyek kiválasztása, az orvosok közötti szolidaritás és összefonódás (pl. az ÁNTSZ mint felügyeleti szerv) alkalmatlanná teszi az intézményt a cél megvalósítására. A cél pedig a beteg jogainak a következetes képviselete lenne, a klinikák és kórházak jobb, emberibb légkörének a biztosítása. A betegek és az orvosok számára egyaránt.
Már a készülőben lévő új egészségügyi törvény tervezetében megjelent egy betegjogi fejezet, amely magában foglalta a betegjogi képviselői intézményt is. Ennek lényege többek közt az volt, hogy civil szervezetek, felkészült állampolgárok védjék a deklarált betegjogokat és szorgalmazzák tiszteletben tartásukat. Az egészségügyi intézményekben tevékenykedő ombudsman az egészségügyi ellátást igénybe vevő betegeknek, klienseknek a jogszabályokban rögzített jogait hivatott érvényre juttatni. Már akkoriban teljesen magától értetendőnek tűnt, hogy a hatékony betegképviselőnek megfelelő személyiséggel, morális integritással és felkészültséggel kell rendelkeznie. Járatosnak kell lennie az egészségügyi jogban, az etikában, pszichológiában, a hatékony kommunikáció módszereiben, és némi szociológiai és orvosi ismeretekkel is kell bírnia. Nem szükséges, hogy polihisztor legyen, de elengedhetetlen a felsorolt diszciplínák bizonyos szintű ismerete.
A betegjogi képviseleti rendszer szorgalmazói természetesen egy teljesen független ombudsmani rendszert képzeltek el, amelyet az Országgyűlési Biztosok Hivatalának rendelnek majd alá. Sajnálatos módon ez nem következett be. Gógl Árpád, volt egészségügyi miniszter, már 1994-ben, mint a Magyar Orvosi Kamara elnöke, elhibázottnak tartotta, hogy a szakmai felügyeletet az Állami Népegészségügyi Tisztiorvosi Szolgálat hatáskörébe helyezték (1). Legalább ekkora hiba volt a jogvédő intézetet az ÁNTSZ alá rendelni. A kecske és a káposzta tipikus esete valósult meg.
Bár sokan tűzoltó szerepet szántak az intézménynek, a kísérleti program bizonyította, hogy annál azért sokkal többre képes. Eredményesen képes tevékenykedni az egészségügyi szolgáltatások elérhetőségének a biztosításában, segíteni tudja az ellátók és a betegek közötti kommunikációt, a konfliktusok megoldását, a felvilágosítás megértését, az egyéni felelősségtudat kialakulását és elmélyítését, és hatékonyan képes közvetíteni az érintett felek között. A betegjogi képviselő lényegében egy olyan államilag kinevezett személy, aki az állampolgárok jogainak érvényesülését segíti és biztosítja.
Rövid történeti visszapillantás
Az etikai és jogi kérdések az orvos-beteg viszonyban egyre nagyobb figyelmet kapnak az egészségügyi ellátás mindennapjaiban. A nyugati világban a paternalista orvoslást a II. világháború után lassan felváltotta a beteg autonómiájának és integritásának a tisztelete. A társadalmi fejlődés, a széleskörű felvilágosítás, az információ áramlás, a betegjogi mozgalmak az egészségügyi rendszerekben is a figyelem középpontjába helyezték a betegek jogait. Nem véletlen, hogy az Amerikai Kórházszövetségtől az Európai Tanácson és az Egészségügyi Világszövetségen keresztül a WHO-ig számtalan kormány és egyéb szervezet nagy körültekintéssel és komolysággal foglalkozott és foglalkozik a betegek jogainak a megfogalmazásával és biztosításával. A viták és a konfliktusok megoldása az egészségügyi intézményekben még a nyugati világban is viszonylag újszerű jelenség. A hangsúly a kialakítandó mechanizmusokon hasznosításán és alkalmazásán van. Az Egyesült Államokban például számos megoldás alakult ki arra, hogy érdekellentétek, konfliktusok esetén a beteg segítséget kapjon. Már viszonylag korán megjelent a betegképviselő, vagy az ún. ombudsman, aki a beteg és családtagjai rendelkezésére állt, amikor azok valamivel elégedetlenek voltak, vagy amikor valamilyen kényes kérdés merült fel. 1972-ben megvizsgáltak kétezer 200 ágynál nagyobb amerikai kórházat, hogy megállapítsák, milyen mértékben képviselik az intézmények a betegjogok érvényesülését, és azt, hogy vajon biztosítják-e a betegnek azt a személyt, akinek elsődleges kötelessége a betegek érdekének a képviselete. Már ekkor a vizsgált kórházak 40%-a legalább egy olyan személyt alkalmazott, akinek a feladata a betegek képviselete volt. Ezek a betegképviselők akkoriban még a kórház irányítóinak a betegek mellé kijelölt emberei voltak, akiknek tevékenysége általában a nem-orvosi dolgokra terjedt ki, mint pl. az ételek minőségére, a kórtermek dekorációjára, a telefon és a televíziós készülékek biztosítására és üzemeltetésére. Ebből világosan kitűnik, hogy ezek a személyek valójában a “management“, ill. a kórház képviselői voltak, mintsem a betegeké. Feladatuk mégis az volt, hogy az irányítók nevében cselekedjenek és jó kapcsolatot tartsanak fenn a betegek és a kórház között. Lényegében tehát, bár a betegek érdekében jártak el, nem kimondottan a jogok érvényesülését segítették elő az adott egészségügyi intézményben. Az idő múlásával azonban egyre nagyon függetlenséget kaptak a betegjogi képviselők. Függetlenségükkel párhuzamos nőtt tekintélyük és hatékonyságuk. Különösen azon betegek védelme került előtérbe, akik már eleve hátrányos helyzetbe kerülhetnek egy egészségügyi intézménybe: öregek, haldoklók, analfabéták, pszichiátriai betegek, stb. Egy átfogó országos biztosítási rendszer bevezetésével – vélik az amerikaik – még nagyobb szükség lesz olyan mechanizmusra, amely az egészségügyi ellátással kapcsolatos kérdéseket teszi fel a beteg részéről, mert az ilyen rendszer valószínűleg kevésbé lesz érzékeny a betegek jogaira, mint a jelenlegi pluralisztikus visszatérítési rendszer. Még az is elképzelhető, hogy szükség lesz egy országos betegképviseleti irodára, amely összefogja majd a különböző kórházakban tevékenykedő képviselőket. És minél inkább elszemélytelenedik az egészségügyi ellátás, annál nagyobb szükség lesz az ilyen intézményre (2).
Betegképviseleti intézmény természetesen egy sor más országban is megtalálható. Finnországban például már több száz ombudsman tevékenykedik a betegek képviseletében. Állami szintű szimpóziumot tartanak számukra és fontosnak tekintik a rendszeres tartományi összejöveteleket is, hogy kicseréljék az érdekvédelmi munkájukban szerzett tapasztalataikat. Ausztriában már viszonylag korán megjelentek a beteg érdekében fellépő ombudsmanok. A bécsi kórházakban és gondozóotthonokban már 1975-ben kialakult az a szerepkör, amely nagyon hasonlított a mai ombudsmanéhoz, hiszen a betegeknek az ellátással kapcsolatos panaszainak orvoslására volt hivatott. Később Saltzburg majd Steiermark tartományban is megjelentek a kórházi ombudsmanok. Izraelben a betegek érdekvédelmének és az orvosi ellátás minőségbiztosításának fontos mechanizmusát látja el az Egészségügyi Minisztériumon belül működő Ombudsman Hivatal. Az ombudsman feladata minden olyan panasz kivizsgálása, ami az egészségügyi ellátással kapcsolatban felmerül. Az ombudsman személyesen is eljárhat a panaszok kivizsgálása érdekében, vagy kijelölhet egy vizsgálóbizottságot az okok felderítésére, a problémák azonosítására és megoldására (3).
A betegjogi képviseleti intézmény bírálata
Az ‘ombudsman‘, mint jogvédő személy megjelenése az egészségügyi intézményekben, sokakban reményt, sokakban pedig félelmet váltott ki. Nálunk, Magyarországon a betegjogok törvénybe iktatását és a betegjogi intézményt rengeteg bírálat érte és éri. Az orvosi elit görcsösen ragaszkodott ‘a már jól bevált‘ paternalista hagyományaihoz, kiváltságaihoz, és nem csak presztízsét féltette, hanem a paraszolvenciáját is veszélyeztetve érezte. Mindenféle retorikát felhasználva próbálták a betegjogok törvénybe iktatását megakadályozni, vagy legalább is késleltetni. Érveik között szerepelt az például, hogy kívülről ne szóljon bele senki az orvosi döntésekbe. Szerintük az ombudsman megzavarja a gyógyítás folyamatát, leselkedik, kémkedik és zavart kelt. Több orvos előszeretettel hivatkozott a Magyar Orvosi Kamarára, mondván, hogy a törvény azért ruházta fel a Kamarát az etikai ügyek intézésével, mert maga is képes az etikai és jogi problémákat megoldani. Nagy András László, egy orvosi folyóirat tudósítója, a Magyar Orvosi Kamara etikai statútumára várva szóló írásában leszögezi, hogy ’olyan szabálygyűjteményt kell megalkotni, amely az orvostársadalom egészének érdekét fejezi ki’ (4). Ez a vélemény nyíltan kimondja, hogy egy orvosetikai kódexnek az orvosok érdekét kell szolgálnia, s így az érdekérvényesítésből nem csak a nővér, az asszisztens és más egészségügyi dolgozó marad ki, hanem a beteg is, akiért az egész rendszernek működnie kellene. Persze egy érdekvédelmi szervezetnek, mi más is lenne a célja, mint a tagság érdekeinek a képviselete.
Nemes Attila, a SOTE Szív- és Érsebészet igazgatója például úgy vélte, hogy ’a hazai társadalom még nem készült fel erre a modern törvényre, hiszen nem tudják, miről van szó’. Szerinte a jogszabályok csak a betegjogokkal foglalkoznak kiemelten és háttérbe szorulnak az orvosok jogai (5). Az ilyen és hasonló vélemények, megállapítások szinte futótűzként terjednek el az orvostársadalomban, sőt még az orvostanhallgatók között is. Holott, ha tételesen megvizsgáljuk az egészségügyi törvény rendelkezéseit, vagy akár a Magyar Orvosi Kamara etikai kódexét, akkor teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy az orvosoknak is bőven vannak jogai és azokat sokkal könnyebben meg tudják védeni, mint a betegek saját jogaikat. Makó János, a MOK etikai kódexének a ’szülőatyja’ nehezen tudja elképzelni, miként lehet egy laikus az orvos partnere, amikor a beteg gyógykezelésével kapcsolatos ügyekben eljár. A betegjogi képviselő persze nem a diagnózis felállításában, vagy a javasolt terápia kimunkálásában kíván az orvos partnere lenni. Makó szerint a törvény azt sugallja, hogy a beteget meg kell védeni az orvos ellen, s így aláássa az orvos és a beteg közötti bizalmat (6). Summa summarum: az egész betegjogi intézmény csak arra jó, hogy megrendítse a betegek bizalmát az orvosokban.
Lényegében ezt mondja végső következtetésként az egészségügyi törvényről Tulassay Tivadar, a SOTE I. Gyermekklinikájának igazgatója is, amikor a már egy éve érvényben lévő törvényről azt a véleményét fogalmazza meg, miszerint ’érdemi javulást maga a törvény nem idézett elő. Sőt! Alapvető bizalmatlanságot indukált’. Ezt bizonyítandó, hozza fel példának a transzplantációk számának drasztikus csökkenését a törvény életbelépése óta. A kapcsolattartás jogát egy anekdotával elbagatellizálja, mondván, hogy ’az egyik ügyeletben egy nagymama hozta a klinikára a 10 éves unokáját. A nem súlyos állapotú gyermek ágyba került, a nagymama pedig jelezte, hogy mellette akar maradni. Mire az ügyeletes bármit szólhatott volna, a mintegy 100 kg súlyú nagymama már be is feküdt a szomszédos üres ágyba, ahol mozdulatlanul horkolt reggelig’. A betegtájékoztatáshoz való jogot is könnyedén elintézi a gyermekgyógyász professzor, amikor is azt mondja, hogy ’szerencsére a betegek, ill. szüleik túlnyomó többsége bizalommal van szabadon választott orvosával szemben, s a javasolt vizsgálatok felsorolását és a várható mellékhatások ismertetését azzal hárítja el: “Doktor úr! Mi azért jöttünk ide, mert megbízunk magában, tegye a dolgát, ahogy jónak látja. Ez a maga tanult szakmája, én nem értek hozzá!“. Az önrendelkezéshez való jogot úgy tekinti Tulassay, mint ’beleszólás’-t a gyógyítás folyamatába, ami pedig veszélyeztetheti annak kimenetelét. Szerinte is ez az ’orvos-beteg kapcsolat alapját, a bizalmat kezdi ki, amikor a szakmában járatlan beteg félelemből vagy egyéb okból nem fogadja el választott orvosa tanácsait’. Az egészségügyi dokumentáció megismerésének a jogát sem tekinti a gyermekgyógyász alapvető betegjognak, hanem inkább olyan lehetőségnek, amellyel orvosi műhibaperek indíthatók. Azt állítja, hogy ’annak a jelenségnek vagyunk tanúi, hogy arra “szakosodott“ ügyvédi irodák biztatására nézetnek át kórlapmásolatokat, hátha lesz keresnivaló’.
A kiszolgáltatottság
Az emberi méltóságról szólva Tulassay az emberi kiszolgáltatottságot a beteg betegségnek tulajdonítja. A kiszolgáltatottság szerinte ’abból fakad, hogy a betegnek a betegség megjelenésével megszűnik a korábbi, s általa normálisnak elfogadott életvitele. A betegség bizonytalanságot szül, a bizonytalanság pedig kiszolgáltatottságot: kiszolgáltatottságot a betegséggel szemben’– állítja a gyermekgyógyász professzor (7). Csakhogy ez nem egészen így van, mert ha így lenne, akkor kétségtelenül el kellene gondolkodni azon, hogy vajon miért is kell a betegek jogait törvénybe iktatni és tiszteletben tartásukat egy intézménnyel biztosítani. A valóság, a mindennapi gyakorlat azonban azt bizonyítja, hogy ez nem így van. Először is az egészségügyi gépezetbe kerülő beteg, lehet, hogy egyáltalán nem érzi magát betegnek, sőt lehet, hogy nem is beteg, mégis tele lehet aggodalommal, félelemmel, bizonytalansággal és kétségekkel, mert belép egy idegen arcokkal teli bürokratikus intézménybe. Ennek az intézménynek különleges, szinte érthetetlen a szervezeti működése, nyelvezete, hagyománya és kultúrája. Ebben az intézményben igenis ki van szolgáltatva az ember az alább felsoroltak valamelyikének, néhányának, vagy esetleg nagy részének:
Oázis helyett a beteg egy elszemélytelenedett, dehumanizált intézményben találhatja magát, amelyik némelyikét szinte börtönként vagy kaszárnyaként működtetnek, ahol a betegnek csak kötelessége van: az ún. utasítások betartása. Jogai legfeljebb csak papíron léteznek. Mindennek enyhítésére és megszüntetésére hozták létre sok helyen a betegjogi képviseleti intézményt. A betegnek nem csak Magyarországon, hanem mindenütt a világon szüksége van olyan intézményre, személyre, aki képviseli a törvény adta jogait.
A kísérleti program
Az aggodalmak és félelmek ellenére mégis akadtak kórházi és klinikai vezetők, akik szívvel-lélekkel támogatták a programot, és nem féltek kinyitni intézményeik kapuit a betegjogi képviselők előtt. Sőt mindent megtettek, hogy munkájukat támogassák és etikai-jogi felkészültségüket különböző módon hasznosítsák. A modell-kísérlet 1997 április 1-én kezdődött el hét budapesti és vidéki kórházban, illetve klinikán. Ez a program 1998 december 31-ig tartott. 1999-ben a kísérletet az alapítvány - együttműködve a Mental Disability Right International és a Pszichiátriai Érdekvédelmi Fórummal – kiterjesztette a pszichiátriai betegek jogainak a védelmére is. Nyolc pszichiátriai betegjogi képviselő állt munkába hét pszichiátriai osztályon. A kísérleti program során a betegjogi képviselők 25 alkalommal, 3-4 órás konzultációban vettek részt, ahol az esetek kritikai elemzésén túl, szakmai tanácsadás folyt.
A SZÓSZÓLÓ Alapítvány betegjogi kísérleti programját mind Magyarországon, mind pedig külföldön, elsősorban Közép- és Kelet-Európában, igen nagy figyelem kísérte. Az alapítvány közvetlen munkatársai Matkó Ida, Ádám György, Sándor Judit, Kovács József, Losonczi Ágnes, Jakab Tibor és Blasszauer Béla hazai és nemzetközi kongresszuson és konferencián, rádióban és televízióban, újságban és szakfolyóiratokban, egyetemi katedrán és az orvosok, illetve nővérek továbbképzésén bemutatták azt az ombudsman programot, amelynek sem Magyarországon, sem pedig az egész régióban semmilyen hagyománya, előzménye nem volt. Az említett munkatársak a törvénytervezet kidolgozásában is a kezdeményezők és a tanácsadók között voltak. Az 1997-es Egészségügyi törvény betegjogi fejezetének megalkotásában komoly szerepet játszottak. A kísérleti program rengeteg gyakorlati tapasztalattal szolgált, amelynek széles körű hasznosításától még igen messze vagyunk.
Kórházakban és klinikákon dolgozó, etikából és egészségügyi jogból felkészült, illetve felkészített diplomás munkatársaink ‘jogvédő‘ tevékenysége mindenek előtt a volt ‘kommunista‘ országokban váltott ki igen komoly érdeklődést. Ez szinte törvényszerű volt, hiszen pontosan ezekben az országokban beszéltek a legkevesebbet a betegjogokról és tartották legkevésbé tiszteletben az állampolgárok jogait. Elismert orvosok, orvostörténészek, filozófusok, bioetikusok és teológusok keresték meg az alapítvány munkatársait (pl. az Orosz és a Horvát Tudományos Akadémiáról) szóban, levélben és telefonon, mindent tudni akartak a programról. Kíváncsiak voltak annak céljára, módszerére, a megfelelő ombudsmanok kiválasztásának kritériumaira, azok felkészültségére, az egészségügyi intézmények befogadó készségére, nevezetesen arra, hogy a kórházak és a klinikák miért és milyen formában hajlandók betegjogi képviselőket foglalkoztatni, vagy egyáltalán megtűrni intézményeikben. Természetesen tudni akarták kik, milyen mértékben és milyen érvekkel támogatták, illetve ellenezték a betegjogi képviselői intézmény bevezetését. Elsősorban a betegek és az orvosok állásfoglalása érdekelte a külföldi kollégákat. Igen nagy érdeklődést mutattak a nővérek, akik egyébként szinte hihetetlenül fogékonyak az egészségügy emberi dimenziói iránt.
Az érdeklődésükben az az elismerés is benne volt, ami annak is szólt, hogy Magyarország élen járt a volt ‘vasfüggöny‘ országokban a korszerű bioetika kialakításában, nemzetközi publikációs tevékenységben és a diszciplína egyetemi oktatásában is. Nem volt véletlen, hogy az első Kelet-Nyugat Bioetikai Konferenciának Magyarország adott otthont. Így aztán várható, vagy még pontosabban elvárható volt, hogy hazánk próbáljon ki először egy olyan intézményt, amely számos nyugati országban már sokkal korábban létrejött és újszerű, hasznos tevékenységével folyamatosan hozzájárul az egészségügyi szolgáltatás színvonalának emeléséhez.
Ha nemzetközi és hazai kongresszusokat, illetve konferenciákat nevezünk meg, ahol betegjogokról, a hazai kísérleti betegjogi képviseleti intézményről beszámolhattunk, akkor csak e sorok írójának számos tekintélyes fórum adott erre lehetőséget (8). Hasonlóképpen az orosz kollégáinkhoz, talán mi is elmondhatjuk, hogy – tisztelet a nagyon csekély kivételnek - sokkal több segítséget kaptunk nyugati bioetikusoktól, mint saját, állami hivatalainktól és kollégáinktól. Tőlük kaptunk bioetikai könyvtárakat (!), folyóiratokat, külföldi ösztöndíjakat, konferenciákra szóló meghívásokat és a jól eső biztatást. Ők hittek abban, hogy az új politikai rend szélesre tárja a demokrácia kapuit, amelyeken keresztül majd beáramlik egy olyan modern bioetikai szemlélet, amely az egészségügy növekvő kiadásai és csökkenő anyagi forrásai ellenére is növelni fogja az ellátás morálját, a medicina ember központú tevékenységét.
A hazai érdeklődés is óriási volt. Ezt bizonyítja az alapítvány tagjaival és a betegjogi képviselőkkel készített rengeteg interjú és egyéb média szereplés, a sok száz telefonhívás, a hálás betegek és orvosok visszajelzései. Igenis, orvosok, vezető orvosok is pozitív visszajelzéseket adtak szinte valamennyi egészségügyi intézményből, ahol betegjogi képviselőink dolgoztak. Sőt, egyes kórházigazgatók kérték, szorgalmazták a betegjogi képviselők működésének a meghosszabbítását! A SZÓSZÓLÓ Alapítvány tagjainak minden oka megvolt arra, hogy teljes bizalommal és optimizmussal várja a betegjogi intézmény hivatalos létrehozását és tevékenységének a kezdetét. A Soros Alapítvány által támogatott kísérleti programja egyértelműen bizonyította, hogy egy betegjogi intézmény nagyon hasznos munkát képes végezni a kórházakban és klinikákon, számtalan konfliktust meg tud előzni és meg tud oldani, méghozzá többnyire úgy, hogy nem sérül az egészségügyi hivatásosok tekintélye és integritása és műhiba pereskedésre sem kerül sor. Orvosok és nővérek, betegek és hozzátartozók százai tanúsíthatják, hogy a betegjogi képviselők jelenléte és tevékenysége egyáltalán nem jelentette a felek egymás iránti bizalmának a megrendülését. Ombudsmanjaink jó néhány alkalommal segítséget tudtak nyújtani orvosoknak, nővéreknek és más egészségügyi dolgozóknak ügyes-bajos dolgaikban.
Ha egy mondatban kellene meghatározni a kísérleti program eredményességét, akkor egyszerűen azt mondanánk, hogy jobb lett a légkör azokban az egészségügyi intézetekben, ahol az alapítvány felkészült és elkötelezett betegjogi képviselői tevékenykedtek.
IRODALOMJEGYZÉK
Tisztiorvos, I.évf. 7.sz. 1994. December. 11-12 old.
Annas, George, J.: Patient Right Movement
Encyclopedia of Bioethics, 1978. The Free Press. III.Vol. 1205 old.
Medinfo: A betegek jogai és az ombudsman rendszer
Országos Orvostudományi és Információs Intézet és Könyvtár, 1995. 9 old.
Nagy András László: Etikai statutumra várva
Lege Artis Medicinae, 1996. 6(11): 668-669 old.
Semmelweis Egyetem, II. évf. 3. sz. 2001. március 20. 9 old.
Szemszögéből. Magyar Orvosi Kamara I. Országos Etikai Konferenciája
Absztraktok, különlenyomatok. MOK, 2000. 99-100 old.
Tulassay Tivadar: Gondolatok az egy éve érvényben lévő 1997. évi CLIV. számú egészségügyi törvényről
Gyermekgyógyászati Szemle, 4. Évf. 1.sz. 1999. Február. 3 old.
Budapest, 2000. december 4. IV. World Congress of Philosophy and Medicine Krakow, 2000. augusztus 23-26.
International Conference on Human Rights Riga, 1999. május 8.
4th World Congress of Bioethics Tokió, 1998. November 4-9.
12th World Congress on Medical Law Siófok, 1998. augusztus 3 – 6.